Tíz darab, tizennégy előadó (ebből mindösszesen két férfi), tíz helyzet, tíz mikrovilág, vágyak, félelmek, gyötrelmek, önkeresés, kevéske humor és még kevesebb derű. E pár szóban lehet összefoglalni a Latinovits Játékszínben este tízkor kezdődött előadást, ahol a Szóló – Duó Fesztivál legjobbjai léptek fel.

"Az Orkesztika Alapítvány 2000 óta rendezi meg Szóló-, 2002 óta Duó Tánc Fesztiválját, azzal a célkitűzéssel, hogy az előirt feltételeken túl, kötöttségektől mentesen, minél többen tudják bemutatni - válogatás nélkül - önálló koreográfiai munkájukat. A Szóló - Duó Tánc Fesztivál programok az alkotóknak lehetőséget nyújtanak arra, hogy kipróbálhassák művészi elképzeléseiket, akár magukon, akár egy felkért előadón, és produkcióikat megméretve visszajelzést kapjanak munkájuk fejlesztéséhez. A közönség pedig változatos előadásokat láthat a szárnyaikat bontogató, vagy több éve dolgozó, pályafutásukat kezdő alkotók, előadók produkcióiból."

Nos, a publikum tegnap este már az idei kiírás legjobb darabjait láthatta Veszprémben, s meggyőződhetett arról, hogy az új generáció is rejteget fiatal tehetségeket. Az est úgy viszonyult a nagyszínházi produkcióhoz, mint a rövidfilm az egész estét betöltő mozihoz, s ez a sajátos műfajiság érzésem szerint kicsit meg is lepte a közönséget. A tánc internacionális (über)nyelvének eredője ugyanis az érzésben rejlik, s a rövid, villanásszerű alkotások esetében ennek átélésének és befogadásának nehézsége bizony megsokszorozódik.

Szárnypróbálgató ötlethalmazok és félig vagy teljesen kiforrott művészi alkotások váltogatták egymást a színpadon. Egynémely darab esetében dicsérni való az alkotói fantázia, mely egy-egy kellékben, ruhában, mozdulatban, érzetben realizálódott. Számomra a legélvezhetőbbek, legérezhetőbbek a derűvel, fanyar humorral, csöppnyi (ön)iróniával megfűszerezett alkotások voltak - s remélem, nem a művészeti és lelki provincializmus beszél belőlem.

Amint autentikus átéléssel, és nem mívesen kidolgozott mozgással találkozott a közönség, egyből oldódni látszott az első pillanatokban kicsit megmerevedett hangulat. Értékelni nem áll szándékomban, de ki kell emelnem Fejes Kitty és Katona Gábor Töredékét, amelyben a férfi és a nő mint két vízcsepp az üveglapon kergette-kereste, taszította-vonzotta egymást. Kovács Nóra és Gyulavári Ágnes duója (Yoni – Mese a nőről), elmehetett volna egy Almodovar filmbetétnek, a szimpla és dupla pszeudó fantáziadús játéka megmozgatta a darab végén a nézők tenyereit... Dezső Virág Meddig az addig? alkotása letisztultságával, egyszerűségével és megformáltságával fogott meg, Góbi Rita és Szabó Csongor a Hull az elsárgult című darabban (In memoriam Máthé Péter...) a paródiát vegyítette a fájdalmas valósággal, az iróniát a mély érzéssel.

Érdekesen alakult tehát a tegnapi nap. A profi táncosoknak nem mondható színészhallgatók után a Játékszínben is a kísérletezésé volt a főszerep. Nem épp hagyományos fesztiválnyitó két előadás, az biztos, de persze miért is kéne a kitaposott, és néha már unalmas úton haladni...