A minap tartott holocaust megemlékezések apropóján Heller Ágnes is megszólalt. A hatvan éve Magyarországon is megtörtént szégyen- és vészkorszakot elemezve a jelenség általános, két kulcsszavát hallhattuk tőle: azt, hogy minden más emberi jelenségnél irracionálisabb és, hogy a történelem rendszerében - bármilyen elvekbe foglaltan is - egyszerűen kezelhetetlen. Tudományos rendszerbe nem illeszthető.

Egyrészről a lélektanon kívül semmi kézzelfoghatót nem lehet kezdeni azzal, hatvan év távlatából sem, hogy a zsidóság hogyan viselhette el olyan tömegesen, olyan hosszú időn keresztül azzal a jámborsággal azokat a megaláztatásokat, amelyek messze meghaladták a társadalomban magában vetten is megnyomorító erkölcsi kereteket; és már a megsemmisítő-táborok, a gázkamrák, krematóriumok végkifejlete előtt a jogfosztások, a gettók idején hogy nem lett általános gyakorlat a varsói felkéléshez hasonló lázadás.

Ugyanígy nem lehet mit kezdeni az európai és keresztény társadalmak egészének tompaságával. Azzal, hogy a bűnbak-találás eredendően aberrált szerepében - ha már egyszer elvették vagyonát (nem egyszer vagyonkáját) -, legalább menekülni miért nem hagyták a kiközösített zsidóságot, miért kellett százezrek életét elvenni. Hatvan évvel utána is rendszeresen szembesülni kell vele mindenhol a világon: a lelkifurdalást és az állandó önkontrollt nem úszhatja meg senki, még egy mai antiszemita sem. Ember-voltunk, emberképünk soha többé nem engedheti meg, hogy politikai nézetek, és társadalmi osztály szerinti valós vagy feltételezett különbségei egyeseknek a másik meggyilkolásának jogát adják meg, hogy fajta, bőrszín, származás szerint elkülöníthessenek és iparszerűen vagy bármilyen egyszerűbb, bonyolult módon küldhessenek egyesek más embereket halálba.

Ahogy ember-voltunk, emberképünk soha többé nem engedheti meg, hogy politikai nézetek, és társadalmi osztály szerinti valós vagy feltételezett különbségei egyeseknek a másik meggyilkolásának jogát adják meg, hogy az osztályellenségnek bélyegzetteket tömegesen írtsa bárki; úgy nem engedhető meg, hogy fajta, bőrszín, származás szerint elkülöníthessenek és iparszerűen vagy bármilyen egyszerűbb, vagy bonyolult módon halálba küldhesse az egyik ember a másikat.

Akár a mániákusságig ragaszkodnunk kell ahhoz: ahogy az Újszövetség Judása csak egyszer árulhatta el Jézus Krisztust, úgy a XX. század zsidókat eláruló nemzedéke is egyetlen ilyen nemzedék maradjon.

Az évforduló és a magyar holocaust múzeum létrejötte ugyanakkor két másik megközelítéssel is szembesíthet bennünket. A zavarodottság a haláltáborok körül máig tart, amelyet még a holocaust elnevezés is mutat: égő áldozat. A táborok létrehozói áldoztak embereket valamilyen magasztos ügyben egy felső hatalom kedvéért? Nem. A gázzal megfojtottak, az iszonyú, a vágóhídakénál méltatlanabb körülmények között meghaltak mentek valami emelkedett, égi céltól áthatva a pusztulásba? Nem. Az égő áldozatkor valamiféle engesztelési motívum sejlik fel előttünk, de a fasizmus koncentrációstáborai nem vezeklési aktusos helyek voltak, csak a háború után marta magát a lelkünkbe, hogy ami bennük történt, az vezekelni valóan nagy szégyen.

A második fontos tény is háttérbe szorult a megemlékezéseken. A politikával terhelt, bár jelentőségében afölött álló, kötelezően szertartásosan emelkedett esemény kissé fura felhangokkal vált terheltté: a nagy lelkiismeretfurdalás közepette olybá tűnt fel, hogy a második világháború idegengyűlölő rendszerei, országai között mi lettünk volna az élenjárók. A zsidók elhurcolásában, pusztulásuk elősegítésében kétségkívül közreműködtek magyarok, a hivatalosság, a hatalom konkrétan, a civilek közönyükkel, részvétlenségükkel, és ez így is nagy szégyen, vezekelni való még az utókornak is. Mindemellett fontos lenne emlékezni a történelemre: magyarföldön nem alakultak gettók az ország német megszállásáig, a budapesti zsidóság - ahol a legnagyobb tömbben éltek - elhurcolása, megsemmisítése csak a nyilasok hatalomátvétele után történt meg. A megemlékezés amerikai, izraeli és magyar résztvevőiből arra lehetett gondolni, mintha ez az ügy a három felet érintené: talán emlékeztetni kellett volna egy eszmerendszerre, amelynek nem volt és ma sem hazája Magyarország, ez a zsidókérdés végleges megoldását is célul tűző fasizmus; talán - legalább az ifjabb nemzedékek kedvéért - megint tudatosíthattuk volna, hogy a gázkamrák, krematóriumok táborai jellegzetes nevükkel tanúskodnak: nem Magyarországon működtek. Mintha a keresztény világ legnagyobb idegengyűlölői mi lennénk.

Ugyan itt nyílott holocaust múzeum, talán emlékezni kéne: a későbbi győztes hatalmak egyikének tengerészei visszafordították a Hitler uralta területek felé a zsidókat menekítő hajót, amely Palesztina felé tartott, a franciák ugyanúgy közreműködtek a deportálásban, mint mi. Ne legyen megint modern Judássá egy nemzedék, de az előzőknél látni kell, az árulás pénzén azért megosztozunk másokkal.