Április 11. a Költészet Napja. 99 évvel ezelőtt ezen a napon született József Attila, egyik legismertebb és legelismertebb költőnk. Ezek az információk nem titkosak, biztosan sokan tudatában is vagyunk ezeknek, valahogy mégsem kerül előtérbe életünkben a költészet, még ilyenkor, egy napra sem.

Egyszer már megírtam a fenntartásaimat a különféle, társadalmilag tematizált "napokkal" kapcsolatban: úgy tűnhet, mintha ezek az eszmék évente egyetlen napig lennének fontosak a számunkra. Idén a Költészet Napja még ennél is keserűbb sorsa jutott, hiszen a nagyobb ünnep, a Húsvét szinte teljesen maga alá temette. Nem igazán foglalkoztunk a költészettel, hacsak a locsolóversikék gyűjtése és fogalmazása nem tartozik ebbe a kategóriába.

A líra mostoha helyzete nem mai keletű jelenség. Míg száz évvel ezelőtt a költészetnek kiemelt szerepe volt az irodalmon belül, de mondhatjuk, hogy társadalmi funkciókat is betöltött (Petőfi, Ady, József Attila mind komoly közvélemény-formálók voltak), addig a XX. század utolsó évtizedeiben az irodalom fogalma egyre inkább azonosult a regényírással. Egész világunk felgyorsulása és az emberi kapcsolatok fellazulása vezetett ahhoz, hogy a művészetekben is a cselekményt, az akciót, a történetet keressük, és kevésbé foglalkozunk az érzelmekkel, a pillanatnyi gondolatokkal - a versekkel.

Mert ez a költészet legfontosabb szerepe: az érzelmek, gondolatok közvetítése. Egy vers elolvasása úgy tesz gazdagabbá bennünket, hogy bepillantást enged egy másik ember lelkébe, amivel arra késztet, hogy néhány percig a saját lelkünkre is jobban odafigyeljünk. Önismeretre tanít tehát, ami nélkül a mai világban sem tudunk boldogulni (még ha ezt is feltételezzük).

Mikor vettek utoljára kézbe egy verset csak úgy - nem azért, mert ez volt a házi feladat, vagy mert a gyereknek segíteni kellett az elemzésben? El szokták-e olvasni a kedvenc napilapjukban nagyritkán megjelenő költeményeket? Voltak-e mostanában költői esten? Hallották-e Latinovitsot József Attilát szavalni?

Nincsen helyén a vers, a költészet az életünkben - megfeledkeztünk róla. Idén ezt talán a Húsvétra tudjuk fogni, de az ilyen és ehhez hasonló kifogások az év igen kevés napján adnak felmentést... Igény nincs bennünk a költészetre, és ez igen súlyos probléma, mert a világunk lassan kezd úgy beszűkülni, mintha egy csövön (vagy - ízlés szerint - képernyőn) keresztül szemlélnénk.

Nem gondolom, hogy sajnálnunk kellene, hogy idén lemaradtunk a költészet napjának "méltó megünnepléséről". A költészetben nem a költőket kell megtalálni és értékelni, hanem saját magunkat - erre pedig az év bármely napja alkalmas. Álljon itt befejezésképpen az egyik kedvenc versem - Alain Bosquet műve Somlyó György fordításában -, ami látszólag ellentmond mindannak, amiről eddig beszéltem. De képzeljék, a költészetbe még ez is belefér...

A költészet története 82 szóban

Elevenen kellett volna megnyúzni Villont,
első bűne után. S a negédes Racine-t,
lesz-e vagy sem belőle Mérgezési Ügy,
bürökkel megétetni. A degenerált

Gérald de Nervalt meg felkötni - nem megadni
azt a luxust neki, hogy felkösse magát.
S ez a Verlaine, aki fiúkat szeretett,
csak dögölt volna meg ott a börtönben. Rimbaud-t,

ezt a hadköteles katonaszökevényt
lőtték volna agyon. Kostrowitzkyt pedig,
nyelvünk kártevőjét, a piszkos idegent

agyonverni, akár azt a vén cinkosát,
a zsidó Jacobot, az avantgard buzit.
Költő, száműzd magad: tönkreteszed a prózánk.