Nevezzük karvezetőnek, művészeti vezetőnek, de akár karmesternek, mindegy. A lényeg, hogy az illetőnek jó közösségformáló képességgel, a feltételek megteremtésével megfelelő atmoszférát kell varázsolni a kórus számára. Ezek után pedig - jöhet a szakmai munka.

Névjegy:
Erdélyi Ágnes, 1963, Nyíregyháza.
Ének-zenei általános iskola, Kodály Zeneművészeti Szakközép - Debrecen.
Karvető és énektanári diploma Zeneakadémia - 1986
Pályakezdő fővárosi évek, majd Veszprém Város Vegyeskara - karnagy, művészeti vezető - 1989-től.
Csermák Antal Zeneiskola, Veszprém, tanár.
Egyetemi könyvtáros férj, három gyermek.

A klasszikus, "hogyan is kezdődött" kérdés magától adódik. Egyszerűen megkerülhetetlen, ha életpályáról faggatózunk. Szóval: hogyan is kezdődött Erdélyi Ágnesnél az éneklés?

Erdélyi Ágnes: - A hetvenes években, az én gyermekkoromban elismert volt az a szellem, amit az ének-zenei iskolák nyújtottak. Szüleim engem is beírattak. Emlékszem Szabó Dénesre, pályakezdő tanárunkra, aki mára Kossuth-díjas karvezető s az iskolából kóruscsaládot nevelt ki. Mi az első fecskéi voltunk e sikeres kórusnak. Mindig azt hozom fel példának, hogy mi Nyíregyházáról még Sopronig jutottunk el az énekkarral, húgom hat évvel később már Venezuelába utazhatott. Ekkorák voltak akkortájt a lépcsőfokok.

Index: - Ezek szerint akkoriban nagy presztízse volt az éneknek, zenének. Így bizonyára egyértelmű lett a "hogyan tovább" is...

EÁ: - Természetesen, a debreceni "konziba" kerültem zongora szakra. Nekünk konzi, valójában Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola. Amióta az eszemet tudom, szükségem van az énekre. Mármint arra, hogy aktívan részt vegyek benne. Az ember ezzel tisztítja a lelkét, frissül, olyan ez, mint a tánc. Mára - a civilizáció "áldott" hatására - leszoknak róla az emberek. Mert mindennél fontosabb lett a pénz, az üzlet, a technikai csodák hatalma.

Index: - Meglátszik ez a ma emberén?

EÁ: - Meg. Nem olyan régen még kinevettük Amerikát, ahol pszichológushoz jár az emberek nagy része. Ugyan kérem! Aztán mi lett belőle? Ma pont ez van itthon is. Hogy mitől? Egyértelműen a stressz az oka. Tudja, a művészeteket enyhén szólva lenézi a mai világ. Bár egy szűk réteg pénzre tudja váltani a saját művészetét, de ők profik, nem hétköznapi emberek, akik a más lelkével is foglalkoznak. Jómagam gyerekkori élményei csodásak: kirándultunk, zenéltünk, balettre, színjátszó körbe jártunk. A mai gyerekek nem foglalkoznak órákon keresztül ezekkel, mert a társadalmi miliő, a hajtás nem engedi. Számítógép, Internet és szellemileg silány termékek: tévé, videó... stb. töltik ki a mindennapokat. Megvan a zene is persze, dől a hangfalakból, hisz csinálják a gépek. Az ember csak passzív fogyasztó.

Index: - Már aki... De kanyarodjunk vissza Erdélyi Ágneshez...

EÁ: - Rendben. Szóval a debreceni konziban kiváló tanároktól tanulhattam, szoros közelségben éltünk zenével, színházzal. Kicsit a zeneszerzésbe is belekóstoltam. Aztán Kodály-díjas növendékként leérettségiztem. Mindenáron a Zeneakadémiára akartam menni, zongora és karvezetés szakokra felvételiztem s az utóbbi jött be. A zongorát azóta is szeretem, rajta játszani személyes kapcsolatot jelent a hangszerrel. Számomra a kórus is egy hangszer, melynek minden egyes tagja egy-egy húr vagy billentyű. Olyan hangszer, mely millió szállal kapcsolódik az élethez. Egy élő zeneszerszám!

folyt.köv.