A Sztárcsinálók, Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor műve az első magyar rockopera. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt nem bírnám elmagyarázni, mivel tudomásom szerint ez a műfaji kategória egy sajátosan magyar találmány a musical egy speciális altípusának megnevezésére.

A "sztárcsinálók" kifejezés már 1981-ben, a darab első bemutatásakor is sok mindent jelentett, de mára jelentése még ehhez képest is kibővülni látszik. Andy Warhol már évtizedekkel ezelőtt úgy érezte, hogy minden emberre vár 15 perc hírnév, és ehhez mára hozzá is szoktunk. Nagyobbrészt kérészéletű sztárjelöltek lepik el televíziónk képernyőjét, akiket mindenféle kreatív és egyéb dizájnerek hada készít föl és ki számunkra, de azért persze az instant, eldobható sztárok hadában is fel-felbukkan néha egy igazi gyöngyszem.

A Sztárcsinálók egy ilyen történelmi léptékű csillag születéséről, regnálásáról, majd lehullásáról ad számot: Néró császár uralkodásáról. Ha valaki most elkeseredne, hogy mégsem a Való Világ matinéelőadása megy a Petőfi Színház műsorán, az nyugodjon meg, hiszen a történet gyakorlatilag ugyanaz. Valaki előrángat egy "egyéniséget", egy nagy Őt, aztán megtölti jelentéssel és finoman, hátulról manipulálja (meg persze rajta keresztül a rajongótábort is). A gond akkor kezdődik, amikor a bábfigura fellázad, és elkezd önállóan működni. A hatalmat mi adtuk a kezébe, mégis ő akarja gyakorolni - hogy micsoda emberek vannak...

Mint látszik, a történet annyira aktuális, hogy jobban nem is lehetne, ami még akkor is igaz, ha elmúlt rendszerbeli jelentéseinek egy része a ma ifjú közönsége számára már nem sokat mond. Lássuk, mit kezdett mindezzel Nagy Viktor, az előadás rendezője.

A veszprémi Sztárcsinálókról nehéz egyértelműen pozitív vagy negatív kritikát mondani - volt benne ez is, az is. Ami nagyon zavart az előadásban, hogy a dalok szövegét nem lehetett mindig érteni. Ez különösen azért bosszantó, mivel prózai betétek hiányában a történetet csakis a dalszövegeken keresztül lehet követni. Hogy a probléma inkább technikai jellegű volt, vagy a színészek egy része nem tudott egyszerre táncolni és énekelni, azt nem lehetett felmérni. Problémás volt emellett a díszlet is (egy fém körgalériát építettek a színpad fölé), mivel takarta a színpad bizonyos területeit, így néha csak sejteni lehetett, mi történik mögötte. Ez még nem lett volna baj, ha a rendező jobban kihasználja az így kínálkozó lehetőségeket, de a galéria igazán csak néhány jelenetben nyert valódi funkciót. Az persze hozzátartozik a történethez, hogy a díszlet néhány eleme igen jól ki volt találva (főként a "mobil" háttérre gondolok), és szép színpadi megoldásokra adott lehetőséget.

A színészek közül magasan kiemelkedett a Nérót alakító Szemenyei János, aki fiatal kora ellenére a leghitelesebben és legokosabban játszott a színpadon. Az egész előadás messze a legjobban kigondolt és megvalósított része volt Róma égése, ahol Szemenyei azt is bizonyította, hogy énekelni sem akárhogyan tud. Rajta kívül még leginkább Újhelyi Kinga (Agrippina) alakításában láttam fantáziát. Sajnos a másik véglet is felbukkan Kocsis György Senecájának személyében, aki ebben a rosszul megírt szerepben rosszul is próbál érvényesülni.

Az előadás egyik érdekessége a különféle (zenei és szövegbeli) utalások rendszere. Ennek egy része kicsit túlzottan szájbarágósnak és erőltetettnek tűnt, más részét meg egy maroknyian, ha észrevették. Kár, hogy nem állították magasabbra a mércét, mert ez tényleg egyedi színt adhatott volna az előadásnak.

Összességében érdemes megnézni a darabot - a zenék egész jók, a színészek többsége elfogadhatóan (néhányuk kifejezetten jól) énekel, a téma érdekes és aktuális. Az mondjuk eléggé lehangoló, hogy a szereplők között egyetlen pozitív jellem sem jelenik meg, hiszen bizonyos szinten mindenki korrumpálja magát (vagy még ehhez is túl buta). Mindegy, a közönség imádni fogja - én meg úgyis csak egy kritikus vagyok...