Rómában a köztársaság csak rövid időre, alig pár évre öltötte magára a demokratizmus államformáját, úgy is állt neki, mint tehénnek a melltartó. Rómában a politikai jogokat gyakorló állampolgárok száma sokkal csekélyebb volt a római birodalom összes többi szabad lakóihoz képest. Így a rómaiak által népuralomnak nevezett állapotot nem lehet egyértelmű demokráciának tekinteni.

Valódi status popularis (ez lenne a népuralom, amitől mentsen meg az Isten ma is) csakis úgy jöhetett volna létre Rómában, ha a császárság korszakának vége felé, midőn már a szabad lakosok többsége élvezett állampolgári jogot, kikiáltották volna a köztársaságot. Fonáksága a történelmi fejlődésnek, hogy Tiberius nagyobb barátjaként tűnik fel a jogegyenlőségnek, mint Cato; és hogy egy oly szörnyeteg a trónon, mint Caracalla, hasonlíthatatlanul több embert tett állampolgárrá a birodalom lakói közül, mint mindkét Brutus együttvéve. A köztársaság szabadsághősei csak azok számára igyekeztek megtartani a jogegyenlőséget, akik azt apáiktól örökölték; a császárok némelyike sok ezer rabszolgát szabadított fel, és sok százezer állampolgárt kreált, csakhogy a jogegyenlőség e kiterjesztése által fékezhesse meg a szabadságot. Valahogy úgy, mint ma, amikor a politika kiviszi a tömeget az utcára, hogy befolyásolja döntéséket - mint Milošević tette délen - de manapság nálunk is találhatunk szelídebb példát, bizonyos körökben. Viszont akkor még tudtak színházat építeni.

A középkorban és az ezt követő századokban csak egy nagy mozgató tényező működött közre a római jogon kívül az egyenlőség eszméjének ébrentartására, akaratlanul is: az egyház.
Köszönjük az ács fiának.

Ámde ezen akaratlan közreműködés is csak közvetve hathatott az elmékre, s nagyon szűk körre szorítkozott. Mindössze abból állt, hogy a katolicizmus hierarchiájában családfa, születési előjog, nagyobb vagyonfok nélkül is bizton emelkedhetett bárki fia - föltéve, hogy a szerencse kedvezett neki - pusztán egyéni érdemeinél fogva, föl egészen a legmagasabb polcig. Míg Demosztenész az athéni népgyűlésen Aiszhinész szemére veti alacsony származását; míg a protestantizmus magasztos hőse, Gusztáv Adolf törvényt alkottat, amely az alacsony származású honfitársait, mint aljas embereket (Vanbördiga) zárja ki Svédország összes állami hivatalaiból (1632-ban, de ilyesmiket mi is csináltunk még nem régen, Adolf bácsi nagy örömére), addig pásztorfiúból, mesterember fiából nem egyszer lesz pápa Rómában.

A papság volt az első rend - megelőzte még a nemességet is -, és mégis bevették papnak bárki fiát, egyéni, szellemi, erkölcsi képesítés alapján - sőt lehetett az akár püspökké, sőt érsekké is, ha egyénileg papi szempontból érdemesnek bizonyult rá. (Csak Lengyelország elfajult alkotmányfejlődésében találkozunk ellentmondó tünettel a XVI. és XVII. században, midőn csak nemes ember lehetett lengyel püspök; s rövid ideig még a papi hivatáshoz is kutyabőr kellett - hazánkban csak püspökké nem lehetett parasztszülők gyermeke.) Ámde a jogegyenlőségi érzék ezen egyházi megnyilatkozása egymagában véve még teljességgel nem volt képes demokratikus irányba terelni a közfelfogást. Más kérdés, hogy nem is akarta. Az egyház az egész középkoron át - és még később is - a feudalizmus, pontosabban, a rendiség intézményeit pártolta az államok alkotmánypolitikai küzdelmeiben, nem egyszer a királyok hatalmi politikájával szemben is. És ez így van ma is, csak ma nem feudalizmusnak hívjuk, amit pártolnak, hanem önérdeknek.

Tehát a politika és a demokrácia szemernyit sem változott a görögök óta. Csak szalonképesebb lett.