Március 15. egyben a '48-as forradalom jelképe és a szabad sajtó ünnepe. S azon ifjú generáció emléknapja, mely szenvedélyesen kereste az igazságot, s akár életét is adta elveiért. Amely tollat ragadott, hogy leírja a valóságot, s kardhoz nyúlt, hogy érvényt szerezzen elhatározásainak. A kard már kiment a divatból, lassan a toll is avittá válik; nekünk már csak a billentyűzet marad.

Ma Magyarországon a cenzorok már nem böngészik árgus szemekkel a kéziratokat, nem nyálazzák tollaik hegyét, s nem is vetnek börtönbe senkit leírt véleménye miatt. Ám az igazságot elfedni sokféleképpen lehet. Úgy is, ha nem mondjuk ki, ha hallgatunk a mindenki által közismert, ám kényes kérdésekben. A megalkuvás nem bűn, csak kalciumhiány a gerincben.

Az igazság nem szimbólum, nem metafora és nem is zászló, mely erre vagy arra lobog a szélben, hanem a sajtó legfeltétlenebb mozgatórugója. Március ifjai épp ezért követelték és vallották a gondolatszabadságot; egy szó, egy fél mondat lavinát indíthat el, és elsöpörhet akár egész államrendszereket is.

A sajtó elérte azt a fázist, amikor önként választhat a szabadság és a kötelékek között. Önmaga döntheti el, melyik oldalra áll. Márpedig áll. Sajnos a szó más értelme szerint; legtöbbször vagy a jobb, vagy a bal oldalra. Még rosszabb esetben az épp aktuális hatalom, erő oldalvizén evezget.
A sajtó megszabadult a cenzoroktól és nagyrészt elvesztette függetlenségét.

Mert kinek kell egy független lap? A politikusoknak nem, mert félnek, hogy adandó alkalommal ők is kapnak benne a pofájukra. Az olvasóknak sem nagyon, mert a gyűlöletpolitika annyira megfertőzte őket, hogy irtóznak az övékével nem egyező véleményektől. Épp ezért az üzletembereknek sem, mert a független sajtóban igazándiból nincs haszon.

Akkor tehát kinek kell egy független lap?
Azon keveseknek, akik individuumok tudtak maradni egyre szürkülő és elértéktelenülő világunkban.
És az újság íróinak. Akik széllel szemben, de csinálják.