Németh László Galilei című drámája sokat porosodott különböző asztalok különböző fiókjaiban. Első előadása 1956-ban nagy vihart kavart (már a forradalom előszeleként), majd később Debrecenben került műsorra, de itt is csak néhány előadást ért meg. Címszereplője Galilei, a meggyőződése miatt perbe fogott ember - igazán nem is értem, miért nem volt kedveltebb ez a darab az elmúlt évtizedekben...

Ismét magasan áll a léc. Igaz, ebben a színházi szezonban először (és utoljára), de ez is sok mindenért kárpótolhat bennünket. A Galilei az idei évad legnagyobb kihívást jelentő bemutatója a Petőfi Színházban, és egyben (micsoda meglepetés) a legkisebb közönségsikert jósló előadás. Ebben a drámában nincs humor, nincs akció, nincs dal - leginkább csak hosszas dialógusokon keresztül kibontakozó filozófiai és tudományos eszmefuttatásokat találhatunk benne.

Leginkább persze nem a Föld forgásáról van itt szó. Sokkal inkább arról, hogy mit jelentenek a "hitvallás", "meggyőződés" szavak, és hogy egy ember meddig képes a meggyőződését képviselni. Galileit a Szent Törvényszék maga elé idézte Párbeszédek című munkája miatt, melyben a kopernikuszi világkép mellett érvel. Németh László hasonlóan járt egy másik korban egy másik törvényszékkel. Inkvizíció és koncepciós perek - egy mai televíziós műsorban éppen a kettő összehasonlítására tettek kísérletet. Németh László a Galileiben mondja el a véleményét erről: nincs különbség. A világ nem sokat változott 300 év alatt (megjegyzem, az utóbbi ötvenben sem).

Hogyan tudunk odaállni "pártatlan" bíráink elé, és hány apró füllentésből lesz végül hatalmas hazugság - erről szól ez a történet, egy tudós és egy író története. Az előadás pedig arról, hogy mindez hogyan tálalható azoknak a nézőknek, akik már semmilyen hazugságtól nem lepődnek meg.

A darab textusa nehézkes, néhol epikus - itt-ott nehéz első hallásra megérteni, befogadni. A történet nem bonyolult, a lényeg sokszor a színpadon feltűnő (és meg nem jelenő - lásd pápa) karakterekben és a közöttük feszülő viszonyok bonyolult rendszerében rejlik. Ruszt József rendezése éppen erre helyezi a hangsúlyt. A ki nem mondott szavak, a szünetek, az arcjáték, a gesztusok éppen olyan fontossá válnak, mint az elhangzó szöveg. A színpad közepén hatalmas sakktábla áll, melyen a szereplők egy felsőbb erő játékszereként mozoghatnak, mintegy determináltak cselekedeteikben.

A viszonylag kevés díszlet és színpadi effektus is azt mutatja, hogy a rendező koncepciójában a csupasz mondanivaló előtérbe helyezése a legfontosabb szempont. Az az apró trükk, hogy a színészek nem korhű jelmezben játszanak, szinte teljesen észrevétlen marad a rengeteg papi öltözék forgatagában. Érdekes megoldás viszont a háttér kivetítése, amely főként az előadás legvégén jut hangsúlyos szerephez (amelynél talán némi túlzás is felfedezhető). Mindent összevetve a nehéz szövegre egy igen átgondolt, egységes rendezői stratégia épül, amely igazán élvezhetővé teszi az előadást, és nem szűkíti le túlzottan annak értelmezési terét.

Ez alól talán csak a befejezés képez kivételt. Németh László kétféle befejezést írt darabjához, az egyikben felmenti, a másikban elítéli az elveit megtagadó Galileit. A darab megvalósítói egy harmadik verziót választottak, melyben mindkét feloldás elemei megjelennek, illetve egy Planetárium-utánérzésű lájvsóval zárják az előadást, mellyel egyrészről felemás, másrészt szájbarágós válaszokat kínálnak a felvetett kérdésekre. Bár, ha úgy vesszük, abban igazuk van, hogy mondhat bárki, amit akar, attól a Föld még forog...

Az előadáson az mindenképpen érződik, hogy még nem teljesen kiforrott, a színészeknek még szokniuk, tanulniuk kell karakterüket (némelyeknek a szöveget is). Persze felfoghatjuk a fentebb "hiányolt" humor furcsa megnyilvánulásának is, hogy az Inchofer atyát alakító Jakab Tamás a kopernikánusok legfőbb ostorozójából néha azok támogatójává vedlik (kicsit bonyolult a szöveg, és nehéz eldönteni, most forog-e vagy sem). Azért ellenpéldák is akadnak, például Szalma Tamás (Maculano) és Mátyássy Szabolcs (Barberini), akik már most igen jók, és remélhetőleg lesznek még sokkal jobbak is szerepükben.

Ha valakinek még nem esett volna le eddig, még egyszer elmondom, hogy a Galilei nem egy könnyed, esti szórakozást ígérő darab. Éppen ezért azoknak ajánlom, akik szeretik, ha gondolkodásra késztetik őket - azoknak viszont feltétlenül.