Idén is túl vagyunk a nagy hollywoodi lázon, a 76. Oscar-díj átadáson. Mint minden évben, most is döbbenten olvastam a gáláról szóló tudósításokat: több milliós költségvetés, több ezer vendég, végtelennek tűnő limuzinok és a sztárok (sőt, idén még mesterlövészek is) voltak az est főszereplői. Sosem értettem, minek ez az óriási felhajtás egy díjkiosztó kedvéért - ami idén (állítólag) unalmasra is sikeredett.

Az Oscar-díj gálát szerencsére a tévék is közvetítik, így a hollywoodi produkció világméretűvé nőtte ki magát. Még kis országunkban is rághattuk körmeinket egy éjszakán át, sőt akár olyan filmeknek is szurkolhattunk, amiket soha életünkben nem láttunk, hiszen a magyar mozikba még el se jutottak.

És persze együtt örülhettünk a nagy sztárokkal, akik a legújabb (és méregdrága) kollekciókban, ékszerekkel dekorálva, bazsajogva állták a kamerák össztűzét, miközben annak örültek, hogy ezen a saját maguk ünneplésére megrendezett, óriási eseményen jelen lehetnek. Ilyenkor olyannyira úsznak a boldogságban, hogy egymást, és még a riporterek bugyuta kérdéseit is elviselik.

Meghatódva nézhettük, hallgathattuk végig mind a 24 „the winner izé” megható, könnyektől szipogó köszönet-beszédét, melyben még a takarítónőknek is hálálkodtak kitartó munkájukért.

Végül mindenki - még az is, aki Oscar nélkül ment haza - very happy volt, hogy ott lehetett a sztárokkal zsúfolt teremben és együtt örülhetett a filmszakma elismerését jelentő díjazottakkal, mert ismét valóra vált néhány hollywoodi sztár gyerekkori álma.

Bár az Oscar-díjakat bizottság ítéli oda, mégis úgy gondolom, ez szubjektív döntések eredménye. És az, hogy a Gyűrűk Ura (meglehetős abszurd módon) 11 díjat kapott, nem jelenti azt, hogy mindenki beájult ettől a filmtől. Nem az számít, hogy valaki hány díjat halmoz fel a nappali vitrinjében, hanem, hogy tíz vagy húsz év múlva is emlékezzenek egy jó mozira, vagy egy nagyszerű színészi alakításra.

Az Oscar csak egy díj a sok közül, az Akadémia tetszését nyilvánítja ki, a közönséget megnyerni sokkal nehezebb feladat.