Elia Suleiman filmje, a Deus ex Machina (mely vasárnapig van műsoron az Expresszó Filmklubban) nem éppen a könnyed szórakozás fellegvára. Aki valóban meg szeretné nézni a két szép szemével, az indulás előtt gyúrjon egy kicsit otthon a tükörben.

Kezdetben burleszkhez hasonlít múvi a képi világa. Már egyből sejtetni engedi, hogy a teljesen átlagos arcok a mélyükben hordoznak valami betegeset. Vagyis mindenki kattant egy kicsit. Senki nem szól egy szót sem (szinte), könyököl a feszültség a vásznon, kapkod levegőért, mint a mellében késsel menekülő Mikulás, aki közben szétszórja, elejti ajándékait. A történetben elénk tárul egy koszos lakótelep, sajátos lakóival. Egymás hátán a szomszédok, akik egymást élik fel. A gyerekek szabadidejükben kígyót vernek, lőnek agyon, majd égetnek el benzinnel, az apukák cigarettafüstben merengenek. A helyszín egy határátkelő és városnegyed valahol Izrael és Palesztina között. Hogy a filmben éppen melyik oldalon vagyunk, szinte nem is lényeges.

A melankólia, a feszült helyzet megüli az alkotást. Látszólag lazulni látszik, amikor a szerelem apró csírája megjelenik. Ettől azonban még furcsább, még inkább dermesztőbb és szomorúbb lesz a film. A találkozások helyszíne a határátkelő, a senki földje. Itt lehet csak zavartalan a légyott. Ám a szerelmesek még ebben a semlegesnek álcázott zónában, a felhúzott ablakú autóban sem képesek ellazulni. Döbbent csend egész napokon keresztül. A legtöbb egy kézfogás. Egy simogatás.
Üde színfolt, amikor a férfi átcsempészi a nőt a határon egy Arafat arcmintás lufi légbeeresztésével.

Suleiman nem nagyon törődik a néző azon igényével, hogy többet, velősebben tudjon meg hőseiről, szereplőiről. Helyette inkább csendes, feszült jelenetekkel kormányozza a hajóját. A lazulás minden csirája kitépetik. Ugyanakkor nem sodródik át a másik oldalra, a túlságosan introvertált, mocsár-életérzésbe, melyet a film utolsó nagyobb jelenete hűen tükröz.

A palesztin nő színre lép az izraeli tökösök lőgyakorlatán. A kész zenei aláfestés mellett az egész olyan, mintha egy tévésopos nindzsakazettát reklámoznának. A jelenetben a nőnek nemhogy a kétezres év teljes ólomadagoló repertoárját szemléltetik gyakorlati úton, hanem még helikopterrel is nekimennek. Ő pedig kővel, pajzzsal, parittyával - mint egy kis "női Dávid" - legyőzi ellenségeit. A hatás kellemesen keserédes. Nincs benne gyűlölet, erőszak, csak egyfajta sajátos szabadság utáni vágy.

Titkon, amit csak egy mese hozhat el.