A kiállítást megnyitó Szelényi Károly szerint az ember természetes igénye - az alkotókkal való találkozás vágya - teremti meg a létjogosultságát ennek a kiállításnak, ahol a Vass-gyűjtemény képeinek jó néhány alkotójáról találhatunk fotóportrét. Bár a képzőművészekről készült fényképek annyiban segítenek hozzá műveik értelmezéséhez, mint Homérosz mellszobra az Odüsszeiáéhoz, mégis bennünk él a privát érdeklődés a nagy művészek élete, arca iránt.

Népszerű felfogás az, hogy a portré nem az eredetire hasonlít, hanem ahhoz a képhez, ami a portré készítőjének fejében az adott emberről összeállt. Ezt a fejében lévő képet alátámasztja, kiemeli a szerző, a számára nem annyira fontos elemeket pedig háttérbe szorítja. A Vass László és Szelényi Károly munkájának eredményeként létrejött kiállítás darabjai sem véletlenül elkapott pillanatfelvételek, hanem komponált képek, azaz Barcsay Jenő, Deim Pál, Szervátiusz Tibor vagy Kassák Lajos mint Művész szerepel a fotókon; s mi meg, akik a fényképeket nézegetjük, mögéjük látjuk festményeiket, mindazt, amit róluk megtanultunk, még a művészekről kialakított sztereotípiáinkat is. Az itt kiállított portrékon gyakran látni a vásznat, a műtermet, ami egyértelművé teszi, hogy az ábrázolt személy művész. Vannak azonban képek, amelyek inkább a szerep mögött rejlő embert, az esendőt vagy a nagyszerűt mutatják nekünk. Ebből a szempontból talán az a Tóth Menyhértről készült kép a legizgalmasabb, amelyen az idős mester az öregedésnek kiszolgáltatva alig emlékeztet a mellette lévő képeken műtermében látható festőre.

A tárlat egyfelől dokumentációs értékkel bír, hiszen - Vass László koncepciójának megfelelően - fotókat közöl a Vass-gyűjtemény műtárgyainak alkotóiról; másrészt pedig önálló műalkotásként tárja elénk a portréfotózás remekeit. A kiállítás nagy erénye az is, hogy ha már ott vagyunk, újra körbenézhetünk a Vass-gyűjteményben, mely hazai és külföldi absztrakt és non-figuratív képzőművészet alkotásaiból áll. A gyűjteményben járva pedig elgondolkodhatunk azon, milyen szerencse, hogy nem ilyen stílusban készült arcképek hivatottak kielégíteni Szelényi által említett természetes kíváncsiságunkat.

A kiállítás megnyitója alatt páratlan lehetőségem adódott a portréfotók erejének megtapasztalására. A földszinten zajló beszéd közben az emeleti kiállítóterembe betoppant két ismerősnek tűnő fiatal férfi, és barátaival körülnézett a kiállításon. E mindennapi jelenet megfigyelése közben leesett, hogy a két férfi Gál András és Wolsky András, akik a fényképeken mint szuggesztív tekintetű Művészek a felgyülemlett alkotóerőtől megfeszülő arcizmokkal tekintenek a kamerába. Innentől már nem úgy néztem rájuk, mint két emberre, akik ebéd előtt beugrottak a múzeumba: attól kezdve letörölhetetlenül homlokukon viselték a nagy "M" betűt. A természetes kíváncsiság visszafelé is hat... azóta megnéztem a képeiket.