Költő, író, szerkesztő. A Magyar Tudományos Akadémia veszprémi (Észak-Dunántúli) regionális bizottságának a munkatársa.
Délvidéken, Bácskában, Gunarason született 1954-ben. Bácstopolyán járt általánosba és gimnáziumba. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar nyelvet és irodalmat tanult (1973-1978).

Az Új Symposion című irodalmi folyóiratot szerkesztette, de dolgozott lemezlovasként, fordítóként, újságíróként, rendezőasszisztensként. Az Újvidéki Rádió irodalmi szerkesztője volt (1988-1991). A jugoszláviai polgárháború kezdetekor, 1991-ben települ át Magyarországra.

Index: - A szövegeidben, valamint a szövegeidet kísérő alkalmazott grafikai megoldásokban gyakran találkozni audiális és/vagy vizuális protézisekkel. Hogy férkőzött be a zenei szubkultúra a költészetedbe?

Fenyvesi Ottó: - 1983 után a Képes Ifjúság című hetilaphoz kerültem, ahol rám bízták a két A4-es oldalnyi terjedelmű rockzenei rovat szerkesztését. Különböző zenei cikkeket kellett írni, szerencsére nem nagyon törődtek azzal, hogy miféléket, így ez a rész igazából nemcsak a kommersz popzenéről szólt, hanem az általam kedvelt alternatív zenekarokról, előadókról is. Nagyon komolyan belemártóztam ebbe a világba, nemcsak zenéket hallgattam már, hanem angol nyelvű szaklapokat, könyveket is olvastam. Érdekelt ennek a zenének az esztétikája és filozófiája is.
Hamarosan irodalmi szövegeimet is megfertőzte ez a vírus. A verssorokba a tudat alatt belopóztak ezek a ritmusok, szavak, kifejezések, de maga az életérzés is, bár le kell szögeznem engem a rock and roll világa már a hatvanas évek végén, kamaszkorom legelején megérintett. Azt is felfedeztem, hogy itt iszonyú nagy lehetőség kínálkozik a magyar költészet bágyatag és fonnyatag formai-tartalmi állagának megújítására. Hogy ez sikerült-e, nem tudom. Mindenestre én rock-költészetnek nevezném ezt a periódusomat. Ez leginkább a Kollapszus (1988) kötetemre jellemző, de a későbbi a Káosz angyala (1993) című is magán viseli ezeket a jegyeket. Sőt néhány vers, keményebb szövegem, például a Commando Dance nem jelenhetett meg az Újvidéken kiadott Kollapszusban, úgyhogy eleve átkerült a későbbibe.

Index: - Sava Babic belgrádi professzor, aki a magyar irodalom kitűnő ismerője és remek fordítója, a délszláv irodalmak avatott tolmácsolójaként tart számon téged. Szorosnak tekinthető a kapcsolatod a horvát, a szerb, a szlovén kultúra azon jeleseivel (pl. Branko Cegec, Milko Valent, Miodrag Pavlovic, Vojislav Despotov, Novica Tadic, Vladimir Kopicl), akiknek a műveit magyarra fordítottad?

FO: - Az említettek többségét személyesen ismertem valamikor. Jugoszláviában az volt a szokás a 70-es és a 80-as években, hogy különböző költészeti fesztiválokat rendeztek országszerte: a macedóniai Sztrugában, Dalmáciában, Zágrábban, Karlócán, Kanizsán és máshol. Jöttek szlovének, szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok, magyarok, macedónok, és valahogy mi is belefértünk Sziveri Jancsival ezekbe az válogatottakba. Különféle alkalmi kiadványok készültek. Fordítottuk egymás szövegeit. Csereberéltünk különböző folyóiratokat, könyveket és véleményeket.
Egyik legkedvesebb, régen nem látott barátom Szarajevóból származik, Goran Simicnek hívják, hozzám hasonló rocker-költő. A legutóbbi különös élményem vele kapcsolatban, hogy amikor 1997-ben Amerikában és Kanadában jártam, s miután magamhoz tértem a nagy kultúrsokktól, időeltolódástól, Bede Fazekas Zsolt rendezett nekem egy költői estet Torontóban a Parameter klubban, majd pedig elmentem a városi könyvtárba, ahol minden szerdán este van egy költészeti összejövetel. A könyvtár emeletén van egy szép nagy kávéház, ahol az egy órás hivatalos műsor keretében egy meghívott költő olvassa fel a szövegeit angolul, majd pedig a közönség soraiból bárki elmondhatja saját költeményeit. Nos, a különös véletlen során ott leltem rá Goran Simic barátomra, akiről évekig semmit se tudtam. Fogalmam se volt, mi történhetett vele az ostromlott Szarajevóban. Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, vajon mi lett vele? Túlélte-e a délszláv polgárháborút és borzalmakat... Torontóba került, és nagyon jól esett vele találkoznom.
A többiekhez is erős szálakkal kötődöm, hiszen évekig egy csónakban, a költészet csónakjában eveztünk. De a tájhoz is meghatározó számomra, sokat jelent nekem az Adriai-tenger, úgyszintén a boszniai hegyek, a Neretva-völgye, Szlovénia, Macedónia (fenn a Sár-hegységben, a macedón-albán határon katonáskodtam). 1979-ben késő ősszel szereltem le, és amikor 1987 tájékán az Újvidéki Rádió magyar nyelvű irodalmi műsorainak szerkesztője lettem, minden évben visszamentem a Sztrugai Költői Fesztiválra, hogy lássam azt a fenséges tájat, lássam azokat a vad folyókat, hegyeket, és hogy az említett költőkkel, barátaimmal találkozzak.

Index: - Beváltod-e valaha a "halálsötét próza" kanyarítására tett ígéretedet?

FO: - Fiatalkori ígéret volt, s jelen pillanatban több tervem van, amit szeretnék megvalósítani. Az egyik, hogy a halott vajdasági írók régi műveit szeretném "remixelni". Szeretném egy kicsit feltámasztani őket, pontosabban újraolvasni és re-poetizálni a szövegeiket. Ez jelenleg folyamatban van, reménytelen vállalkozásnak tűnik, de ennyivel tartozom a halott délvidéki írók, költők emlékének. Nagyon fontos lenne, hogy megcsináljam, főleg most, amikor otthagytam azt a vidéket. Nagyon ínséges idők járnak Vajdaságban. A magyarok egyre inkább háttérbe kerülnek. Azelőtt is albérlőknek számítottunk, most meg főleg. A milosevicsi-rendszer teljesen kifosztotta a délvidéki magyarságot. Nem nagyon maradt más, csak a hagyományok, vakvágányra tévedt irodalom, a kultúra, mely enyészetre van ítélve. A nullának, a sárnak, a pornak, a teljes visszhangtalanságnak a galériáját szeretném megalkotni, amelyben felsorakoznának a számomra fontos alkotók.
Sokuk életműve teljesen feledésbe merült. Persze vannak fényes pillanatok is, mint Csáth, Kosztolányi, Sinkó Ervin, Sáfrány Imre, Sziveri és más kiválóságok.

Index: - És mennyire él még benned a rock and roll?

FO: - Annyira, hogy a másik, nagyon régen dédelgetett tervem Maximum rock and roll címmel egy olyan kötet, amelyben azokat a zenéket dolgoznám fel, amiket szerettem. Jó lenne megcsinálni, mert ezek az együttesek lassan kimennek divatból, a tevékenységük feledésbe merül, pedig az újabb generációknak talán egyszer érdemes lesz rájuk visszatekinteni.
Úgyhogy a "halálsötét prózára" még várni kell. Persze jó lenne csak írni, csak a lelkemnek kedves dolgokkal foglalkozni, de közben el kell tartanom családomat. Az ő egzisztenciájukat nem tehetem kockára. Bizonyos értelemben tehát megalkuvó, pragmatista lettem.

Index: - A "margó vándora, akinél a monokróm pszichedeliát alkalomadtán felváltja az azúr-tematika"?

FO: - Hát igen az is, bár én afféle barbár költő, vidéki paraszt és pálinkaföző maradok. Úgy érzem, az elmúlt évtizedekben túlságosan intenzíven éltem. Volt siker, volt kudarc. Manapság inkább a csend érdekel. A világ misztériuma. Bár azt is tudom, hogy a nyugalmi állapotból néha-néha ki kell lépni, mert a belátható állandóság is zavar, és ez a művészetnek sem használ.
Természetesen nincs talapzat, amelyre szívesen ráállnék. Ha érzem, hogy a talapzat kezd nőni a lábam alatt, gyorsan lemászom róla, és tovább megyek. Azt hiszem, boldog ember vagyok, aki néha el tud szomorodni a dolgok állásán. Amikor nagyon egyenesbe kerülök, elkezdem magam olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen annyira jó nekem. Ez inspirál. Belsőm tiltakozik a sok jó ellen. Általában vesztes helyzetbe hozom magam, elmegyek a szakadék széléig, és onnan próbálok visszamászni... Ez általában olyankor következik be amikor nagyon bonyolulttá válok magam számára.
Alkotói szempontból az "éppen nem jól megy szituáció" mindig jót tesz velem. Amikor nem kényeztet annyira az élet, az többnyire eredményesebb periódusokat jelent. Nem gondolom, hogy az embernek minden körülmények között győznie kell. Az élet nem ilyen. Inkább olyan, hogy tíz játszmából hetet elveszítünk. Ha folyton nyerésben lennénk, abból tompa elégedettség, fásultság fakadna.