Költő, író, szerkesztő. A Magyar Tudományos Akadémia veszprémi (Észak-Dunántúli) regionális bizottságának a munkatársa.
Délvidéken, Bácskában, Gunarason született 1954-ben. Bácstopolyán járt általánosba és gimnáziumba. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar nyelvet és irodalmat tanult (1973-1978).

Az Új Symposion című irodalmi folyóiratot szerkesztette, de dolgozott lemezlovasként, fordítóként, újságíróként, rendezőasszisztensként. Az Újvidéki Rádió irodalmi szerkesztője volt (1988-1991). A jugoszláviai polgárháború kezdetekor, 1991-ben települ át Magyarországra.

Index: - Nem merült fel benned, hogy már korábban elhagyod Jugoszláviát?

Fenyvesi Ottó: - Nem nagyon kívánkoztunk ide Magyarországra, én személy szerint pláne nem, hiszen a családunkban (főleg a nagyapám és az apám részéről) komoly ellendrukk élt az oroszokkal és a kommunizmussal szemben, délről jövő csapataik a Bácskán keresztül nyomultak Magyarország felé. A túlélők mindenféle borzalmakat meséltek a dicső felszabadítókról. Nagyapám állatait és vagyontárgyait az oroszok elvitték, egyszerűen kifosztották a tanyáját. Később pedig a földjeit vette el a jugoszláv kommunista hatalom. Szó-val nem nagyon vágytam, az oroszok által leigázott, Magyarországra.

Apám nem nagyon fért a bőrébe. Kalandor típus volt. Elment vendégmunkásnak Nyugat-Németországba, Frankfurtba, egy kitelepített bácskai németnek a gyárában dolgozott. Úgyhogy engem viszonylag korán megérintett a nyugati világ szelleme. Anyám (Balassi Bálint kései ivadékaként) jobban ragaszkodott az ősi földhöz.

Index: - Mennyiben volt más a korabeli Jugoszláviában fiatalnak lenni, mint nálunk?

FO: - Az egykori Jugoszláviában valamivel emberségesebb, szabadabb szellemű szocializmust próbáltak építeni (bár mi magyarok azért másodrendű állampolgárok voltunk). Svéd modellt meg önigazgatást emlegettek, s a jugoszláv kultúra rengeteg nyugati-keleti értéket befogadott, ezeket szinte egyidőben a megjelenésükkel eljuttatták a nagyközönséghez is - szerbül, horvátul, szlovénül. Mi pedig nem tudtunk betelni a szellemi táplálékokkal. Fiatalok voltunk, ragaszkodtunk a fiatalságnak ahhoz az előjogához, hogy az ismereteket begyűjtse, és a belülről fakadó nyugtalanság közreműködésével valamiféle új rendszert, új világot alakítson ki belőle.

Több szempontból előnyösebb helyzetben voltunk tehát, mint a magyarországiak. Simán mehettünk a nyugati országokba, Párizsba, Londonba, Amszterdamba (ahol hippikkel, rockerekkel, punkokkal és más alternatív életformákkal találkoztunk). Sokat csavarogtunk nyugaton, de jártunk az Adriára, Belgrádba, Zágrábba, Szarajevóba. Útjaink során új tapasztalatokat, ismereteket szereztünk. Zágrábban még a filmművészeti főiskolára is beiratkoztam, Ljubljanába pedig gyakran elmentünk Sziveri Jancsival, mert ott kétévente világszínvonalú grafikai biennálét rendeztek. Valójában feltöltődni jártunk ezekbe a kulturális centrumokba. Ha valaki nem akart csak a saját nemzeti érzelmeibe begubózni, akkor a régi Jugoszlávia sokkal izgalmasabb és korszerűbb szellemi kalandokat kínált, mint az akkori magyarországi.
A szerb, horvát, bosnyák, szlovén, macedón kortársaimat pedig az Ohridi-tó partján, a sztrugai költészeti fesztiválon ismertem meg. Rendszeresen fordítottuk, és közöltük műveiket a Symposionba.

Index: - Arról viszonylag keveset szoktál nyilatkozni, hogy az újvidéki egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányok mellett milyen művészeti stúdiumok vonzottak, milyen képzési lehetőségeid adódtak még az elmúlt évtizedekben.

FO: - A szlovén írószövetségtől 1982-ban két-három hónapos ösztöndíjat kaptam, hogy tanuljam a nyelvüket és ismerkedjek a szlovén irodalommal, kultúrával. Azt hiszem, ez a mozzanat nagymértékben meghatározta a nyolcvanas években alkotott műveim szemléletét. Hiszen akkor kerültem személyes kapcsolatba a szlovén alternatív művészeti élet képviselőivel, a Pankrti együttessel, a Borghesiaval, a Laibach-hal, a ljubljanai Mladinsko Gledalisce művészeivel, az Irwin festőcsoporttal, a Problemi folyóirat írógárdájával és másokkal.
Az irodalom kezdetben nem annyira érdekelt, inkább a képzőművészet vonzott. Rajzoltam, képzőművészeti dolgozatokat írtam. Valójában a képzőművészet felől jutottam el az irodalomhoz. Mivel az Újvidéki Bölcsészkar Magyar Tanszékére kerültem, ahol irodalmi és nyelvi tanulmányokat folytattam, talán nem véletlen, hogy az irodalom felségvizeire jutottam. Nemzedékem számára a Symposion folyóirat is jó iskola volt, imádtuk Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, felnéztünk Tolnai Ottóra és Végel Lászlóra, személy szerint én Bányai János óráin is sokat tanultam. Kötődtünk ugyan a faluhoz, ahonnan elindultunk, ám az a vidéki közösség már "kitagadott" minket, viszont a város, Újvidék nem fogadott be bennünket, nekünk csak a Symposiont jelentette. Állandóan ilyen ellentmondásokba keveredtünk, azon kívül pedig ott volt az a töméntelen ismeret (könyv, film, kiállítás), amit habzsoltunk.
Nekem a kommunikáció-elmélet volt a vesszőparipám. Pontosabban Marshall McLuhan, torontói egyetem irodalomtanárának elmélete a Gutenberg galaxisról és az új médiumok sajátosságairól, az új elektronikus korszak eljöveteléről.
Az idősebb symposionisták mindig arra tanítottak bennünket, hogy kritikával, kritikai szemlélettel viszonyuljunk a világhoz, a különféle jelenségekhez.

Index: - Beszélnél rádiós pályafutásodról?

FO: - Az életem úgy alakult, hogy 1975-től már egyetemistaként az újvidéki rádió magyar műsorában hetente egyszer-kétszer különböző zenei műsorokat szerkeszthettem és vezethettem, ezekben a műsorokban merőben más zenéket próbáltam bemutatni a hallgatóságnak, azaz nem a kommersz popot és egyéb andalító zenéket, hanem punkot, rockot, alternatívokat. Jugoszláviában az ilyesfajta zenéket (talán mert kicsit durvább és barbárabb fülük van) nagyobb érdeklődés és figyelem övezte. Az Újvidéki Rádió, a Belgrádi Rádió, a Zágrábi Rádió a hetvenes évek közepén, szinte egyidőben a punk nagy londoni robbantásakor, egy-két hét késéssel már Sex Pistols és Ramones zeneszámokat sugároztak az éterbe. De később is igyekeztem követni az új zenei jelenségeket, persze azért némi progresszivitást mindig próbáltam keresni a zenék mögött. Így fedeztem fel az indusztriálisokat, a Test Departmentet, az Einstürzende Neubautent, a Bauhaust és más „zajművészeket”, egyéb különös zenéket, mint például Nick Cave-et vagy Tom Waits-et.
Ezeket a muzsikákat juttattam el a magyar nyelvterület hallgatóihoz. Szinte az utolsó pillanatig, 1991-ig szerkesztettem és vezettem éjszakai és egyéb műsoraimat a rádióban. Az igazsághoz tartozik, hogy az a szerkesztőség, ahol külsősként a zenés rádióműsorokat készítettem, szerb nyelvű volt, tehát nem viselkedtek velem olyan ellenségesen, mint a magyar szerkesztőségekben. Én voltam az egyik külsős szerkesztő, aki magyar nyelvű rock-műsorokat csinálhatott.

Persze ahhoz, hogy komolyabban elkezdjek foglalkozni ezekkel a dolgokkal, a kiebrudalásunk (az Új Symposionból) is hozzájárult, hiszen valamiből azért meg kellett élni. A feleségem a Magyar Szónál volt újságíró, és néhány évig a lap műsorújságát szerkesztette, ahol nekem állandó zenei rovatom volt. Különböző álnevek (Koko Taylor, Koko Kommando, Rudi Radiátor stb.) alatt zenei híreket tettem közé. Ezt valahogy megtűrte a hatalom, nem vették komolyan ebbéli tevékenységemet, úgy gondolták, ezzel kevésbé árthatok a szocialista rendszer építésének.