Emlékeimben kutakodva több mint másfél évtizedet kellett visszaidéznem életem több ponton hiányos filmjében, hogy a ruházkodás területén az első, ám annál öntudatosabb döntést pontosan le tudjam írni. A gyanútlan nagyanyám által szponzorált, első generációsnak mondható metálos póló egy német rockbanda, a Helloween egyik lemezborítóját ábrázolta.

Híven tükrözte lázadásom, büszkeségem, provokatív polgárpukkasztó ingereim és nagyvonalú igénytelenségem egyaránt. Ez volt a kezdet.

A hetedik osztály és a serdülés vége felé jártam, amikor észrevettem, hogy a baráti körben főcsapásnak számító zenei irányzat (ROCKZENE) általam áhítattal figyelt rajongói között is apró különbségek mutatkoznak az öltözködés terén. A hajszálvékonyra koptatott csőnadrág, farmerdzseki vagy mellény néhány felvarróval (személyes kedvenc: brit lobogó), magas szárú sportcipő, legtöbb esetben pedig Ricse-kendő - babos mintás szalag vagy folt - jellemezte a klasszikus rockereket. A Heavy Metal fanatikusai (gyűjtőnéven: metálosok) inkább a bőrszerkót és a fekete színeket preferelálták: PVC-jakó minimum másfél kiló szegeccsel, fekete farmer vagy tökdöglesztő bőrnadrág, kizárólag fehér Pumával.

Lassan elmúltak azok a boldog szép napok a 80-as években, és a kollégista kamasz csodálkozása felülkerekedett a kiválasztottak gőgjén, így a szemlélődés spektruma szabadon kitágulhatott. Az Auróra városában nem is meglepő, hogy a punkok tűntek fel leginkább. A frizura mellett a látványos pogó, a fülbevalók és sicherheits-tűk töménytelen mennyisége, hígító szagú vörös nadrág, rikító, rongyszerű inggel, karikázott Anarchia betű, grimaszok és mutogatások mellett a kimustrált honvédségi bakancsok piros cipőfűzője volt elsődleges ismertető jelük.

Ha a cipőfűző fehér és a surranó fényesre bokszolt germán gyártmány, akkor a fekete vagy zöld bomberdzseki mint felsőruházat, valamint a mesterséges kopaszodás garantált. Az egy számmal nagyobb acélbetétes Martens és a bokszer kötelező kelléke a bőrfejűnek. Őket mindenki utálta, mert mindenkit utáltak (különösen a puckokat). Ráadásul a bevett rendőrségi gyakorlat sem fenyegette őket, mint a magamfajtát, akit mint hosszú hajú egyedet igazoltatáskor suhanckori SZIG képével összehasonlítva a "Maga nem maga!" jellegzetes kiszólással tereltek az előre megfontolt szándékkal a környéken tartózkodó teherautóra, s kezdetét vette a fogda és a bilincs több órán keresztül történő tanulmányozása.

A flitteres flipperek, a lakkcipős jampik és a széles gallérú rockabillyk már régen kihalóban voltak, de azért a konkurencia is megér két mondatot. A kockafejű depeche-esek fekete ruháját a Cure-osok halotti maszkkal és torzonborz hajviselettel tették igazán hullaszagúvá. Mégis valahol tiszteltem őket, mert bennük volt tartás, megjelenésükkel, ruházatukkal büszkén vállalták azt az életfelfogást és azokat az elveket, melyeket a zenekar zenéjéből, s a dalszövegekből merítettek. Miközben a többség öntudat nélkül vergődött az igénytelen, semmit mondó, értéktelen "zene" lagymatag fertőjében.

Éppen úgy, mint a mai (trendi) fiatalság.