Varró Dániel - ha valaki nem ismerné a nevét - a legfiatalabb (már befutott) költőnemzedék jeles képviselője. Költői és műfordítói munkásságát korunk neves irodalmárai és műkedvelői egyaránt méltatják. Egyszóval Varró Dani sikeres ifjú költő - amennyire csak egy ifjú költő sikeres lehet ma Magyarországon.

Varró Dániel legújabb kötete verses meseregény - legalábbis ezt állítja magáról. Parti Nagy Lajos méltató sorai a belső borítón 3-tól 99 éves korig ajánlják a potenciális olvasók figyelmébe a művet.

Hát igen, a cél érezhetően az volt, hogy miközben a költő gyerekkönyvet ír, be tudjon csempészni valami pluszt a sorok közé, amitől azután a mű élvezhetővé válik az azt (fel)olvasó felnőttek számára is. A meséket lefikázó, majd otthon, szobájuk magányában meghatottan olvasgató tinikről nem is beszélve (vajon tényleg vannak még ilyenek?). Szóval egy mai Micimackóval szeretett volna Varró Dániel megörvendeztetni bennünket.

Miután elolvastam a könyvet, komolyan elgondolkodtam: miért nem tetszik ez nekem? Aranyos, ötletes, verstanilag szinte kifogástalan - akkor meg mi bajom van vele? Hosszas morfondírozás után arra jutottam, hogy a problémának két gócpontja van, az egyik nyelvi, a másik erkölcsi, etikai természetű.

A regény verstani megformáltságával kapcsolatban - ahogy azt már mondtam - csak egészen elenyésző számú kifogást tudnék felsorolni, ami inkább szőrszálhasogatásnak tűnhetne, mint korrekt kritikának. Arról nem is beszélve, hogy a megformáltság némely pontokon kifejezetten bravúros megoldások mentén születik meg. A nyelvi szerkesztésbe viszont egy alapvető hiba csúszott. Miután a költő többféle olvasócsoportot próbált egyszerre megszólítani, elkövette azt a hibát, hogy mindenki felé igyekezett nyelvi gesztusokat tenni. Így azután a gyereknyelvi kifejezések keverednek a szlenggel (ráadásul mindkét lexikális csoportra igaz, hogy a költő korosztálya által használt szavakról van itt szó - ami azért fontos, mert mind a gyereknyelv, mind pedig a szleng generációról generációra alakul, változik), ami körülbelül azt eredményezi, hogy sem a gyerekek, sem a tinik nem értik a könyv felét. A felnőttek valószínűleg semmit sem értenek az egészből.

Az etikai probléma abból fakad, hogy a regény egyik hőse, Maszat Johanna kifejezetten a tudatosan vállalt piszkosságot képviseli. A műből érezhető, hogy bár Varró Dániel a túlzott mocskot nem kedveli (főellenség a Paca cár), azért a patyolattisztaságért sincs oda. Emberileg, felnőttként megértem, ha valaki sem a fehéret, sem a feketét nem kedveli, és inkább a szürke mellett foglal állást - de mindezt a gyerekeknek nem lehet beadni.

Szerencsétlen szülő, aki jóhiszeműen felolvassa a mesét gyermekének, könnyen szembesülhet azzal, hogy a kis lurkó éppen erre hivatkozva próbálja meg kihúzni magát a mosakodás vagy a fogmosás alól. Ha gyerekkönyvet írunk, akkor a mismásolás nem megy...

Én ezt a könyvet biztos nem adnám 9-10 évesnél fiatalabb gyerek kezébe, afölött viszont érdemes olvasni és olvastatni, mivel tényleg sok érdekesség, és jópofa, szórakoztató megoldás található benne. Viszont ebben az esetben is készüljünk fel gyermekünk kérdéseire, és szerezzünk be egy szlengszótárat, meg gondoljuk át azt a klasszikus mesét a méhecskékről!