Középiskolás éveim közepén lehettem, amikor - megunván a hagyományosan nálunk tartott házibulikat követő takarítást és magyarázkodást - úgy döntöttem, ideje kilépni szeles kisvárosom és jól ismert galerim bűvköréből a szilveszteri bulit illetőleg.

Győri középiskolám jó néhány olyan arcot ajándékozott nekem, akikkel bátran nekivágtam volna akár az - akkor különösen divatos - idegenlégiónak is, így a kaland és az élményszerzés garantáltnak ígérkezett. Szil község (Rábaköz) jeles szülötte, Károly megmozgatta a fél évfolyam fantáziáját egy Gézaházán töltendő több napos bakonyi bulival, ahová nem ér el a csendháborításra allergiás honpolgárok ilyenkor szokásos jajveszékelése.

A sógoroktól beszerzett több doboz petárdával és 5 liter somlaival felszerelkezve legdélibb tagját alkottam a Bécs - Bábolna - Veszprém háromszögből érkezett brigádnak. A spontán összefutást a 82-es mellett a tömegközlekedési eszközök menetrendjének egyeztetése hozta, így a 18 fős társaság szilveszter napján indult el az erdőbe, a szállást és a bulizókat megkeresni.

A találkozás azonban lehűtötte a több mint víg kedélyeket, ugyanis szembesülnünk kellett azzal, hogy a már két napja ott lévő előcsapat erősen leamortizálta a szállásnak csúfolt meszeletlen helyiségeket. A hideg, a mocsok, a betört ablak, a számunkra fönntartott két darab ingatag emeletes ágy, valamint a használt technocol rapidos zacskók és a hímek 90 % fölötti aránya másodpercek alatt a „Mindegy, csak innen el!” felkiáltásra ingerelte az újonnan érkező brigád hölgy tagjait. Bár én még maradtam volna, ám mivel akkor már leszoktam a higítózásról, barátnőm viszont nem volt, és a spontaneitást is jobban kedvelem a punnyadásnál, inkább a távozók közé álltam.

Mivel annak idején mobiltelefonja csak egy Ausztriában dolgozó csíki székely cimboránknak volt, így a cseszneki parkolóban vártuk meg két doboz West és a juhfark társaságában, hogy az egyetlen sofőr többször forduljon Győrig. 31-én délután már esélyünk sem volt ekkora létszámban bulihoz csatlakozni, de megtudtuk, hogy Mosonmagyaróváron integrálódhatunk egy hangulathiányban szenvedő házibuliba.

A pikantériát garantálta, hogy a sofőr volt menyasszonyánál jelentünk meg, aki új férjével szolidnak tervezte az évbúcsúztatót. Az ajtón - a csalinak küldött lányok után - bedőlő szeszkazánokkal nem tudtak mit kezdeni, de kénytelenek voltunk fölismerni, hogy a letargiával vegyített vibráló feszültséget a konyhában könnyebb elviselni.

Végül is megtudtuk, hogy miképpen lehet dugóhúzó nélkül borospalackot nyitni a falon, hogy osztálytársnőink hányszor maszturbálnak egy héten, valamint hogy nem is olyan nehéz fiktív személyre hivatkozva betérni az 1-es út valamennyi házibulijába. Az úgysemismersenki leírhatatlan érzése olyan bátorságot ad a kisvárosi miliőben nevelkedett emberfiának, hogy minden gátlás nélkül képes sztriptíz bárba befizetni az első szembejövő hölgytársaságot, petárdát dobni az autók alá, valamint Metallicát ordítani a kerítésről egy bonanzás házibuli ablakába.

Összességében a kijelölt célponttól 100 km-re értem földet, de ismét bebizonyosodott, hogy a hirtelen ötlettől vezérelt, már-már ösztönszerű bulikeresés az esetek többségében tartalmasabb a gondosan koordinált partiknál.

Tehát, aki még nem tudja, hova megy, annak sincs oka aggodalomra…