És akkor a Nap megfordult. Télen mindig azzal kísért, elmegy örökre. Aztán megfordul és visszatér, de tavaszig olyan katlanokban, olyan rengetegekben kóricál, hogy sűrűbben tévesztjük szem elől, mint valódi fogyásának egyre sötétülő idején.

Pedig megint minden a Kecskén múlott. Az égi Kecskén, aki maga is foncsorfrász. Oldalától hátrafelé haltestű. Marja már a kecskebaké, hogy lába, szakálla, szarva ugyancsak a mekegő jószágot formázza. Pikkelye és uszonyai arról árulkodnak: megjárta a legsötétebb mélységeket; patája és szarva, hogy felkaptatott a magaslatok legtetejéig, a csúcsokig.

Tudja, mit jelentene a Napnak a mindenség cudar tömegű óceánjába alámerülni: mi szorítja össze pattanásig. Tudja, mit jelentene a mélységi mámorból visszarugaszkodni a felszínre. Megélte, milyen a tajték csábításától megszabadulni és az aláhúzó erők ellenében szirtről-szirtre, oromról-oromra kapaszkodni a hóhatárig, a ritka levegőjű csúcsokig szökkenni.

Homlokán hozza a Napot, melynek most külön neve van: Al Sa'd al Dhabih, vagyis szerencsés áldozópap. És az Al Sa'd al Dhabih maszkját viselő Nap annak homlokán utazik a nehéz árnyékú mélység végletétől a szikrázó könnyűségű tetőpont végletéig, akit el fog veszejteni. A szerencsés áldozópap attól szerencsés és attól áldozópap, hogy az őt málhaként cipelőt áldozza fel, hogy megint beteljen az idő...

Ibna Zimut pedig elköszönjön, akitől kell.