Shakespeare vígjátéka, A makrancos hölgy nem éppen időszerű korunkban. Ma, amikor a női emancipáció szinte teljes mértékben elfogadottá vált, nehéz egy olyan darabot eladhatóvá tenni, amelyben az önállóságra törekvő hősnő betörése, megszelídítése áll a középpontban.

Másrészt persze Shakespeare mindig időszerű, legyen szó akár komédiáról, akár tragédiáról. Hogy ennek a naprakészségnek mi a titka? A jól megformált hősök, azok az archetípusok, akik a XVI. század óta még mindig fellelhetőek környezetünkben.

Az elmúlt 400 évben azért mindenképpen nagyot fordult a világ. Mindenki láthatja ezt, aki betér a Petőfi Színház legújabb bemutatójára. A színpadon füstös kis presszó, a háttérben zenegép villog, félmeztelen pincérnő rendezgeti az asztalokat. Azaz várjunk csak, tényleg olyan nagy változás ez?

Funtek Frigyes csodát művel ezen a sokat látott színpadon. Azért a rendező csodájáról beszélek, mert A makrancos hölgynek ez a verziója egyértelműen rendezői előadás. Ezzel nem szeretném a színészek érdemét kisebbíteni, hiszen az ő fegyelmüknek és/vagy intuíciójuknak oroszlánrésze van a kísérlet sikerében.
Mivel itt bizony egy kísérlet zajlik. Egymástól gyökeresen eltérő kultúrák és hagyományok ötvözésének a kísérlete. Reneszánsz és abszurd, modern és folklór - mi közük ezeknek egymáshoz? Látszólag semmi, de Funtek Frigyes bebizonyítja, hogy nagyon is sok.

Az előadás szinte minden pillanata égbekiáltóan anakronisztikus. Igaz ez a díszletekre, a jelmezekre és mindenekelőtt a nyelvezetre. A darab modern fordításában kerül színpadra, s a még így is klasszikus szöveget időről időre megszakítják a teljesen jelenidejű kiszólások. A dalbetétek szintén jól tagolják a szöveget, ugyanakkor - illeszkedve az előadás koncepciójához - a zeneművészet szinte teljes skáláját reprezentálják. Ez a teljesen paradox, illegő-billegő építmény mégis olyan szilárdan áll, hogy a néző kénytelen behódolni a produkció előtt, és feladni addig józannak tűnő elvárásait idősíkokról, meg ilyesmikről.

Ezt az egész vasbeton kártyavárat át- meg átszövi a humor, minden formájában. Képi, verbális és zenei humor egyszerre jelenik meg, és szinte letaglózza a közönséget. A Litio-nak álcázott Hortensio (Tóth Loon), amint Szörényi Levente élő karikatúrájaként lép elénk, vagy a Michelle Wild-ot idéző pincérnő (Koncz Eszter), és a hatás, amit a férfi szereplőkből kivált... Már puszta megjelenésükben olyan frenetikusak, hogy beszédre szinte nincs is szükség. Ez a börleszkszerűség csak fokozódik, és csúcspontra jut a darab közepén feltűnő filmbetétben.

A rendező a modern színjátszás kelléktárának szinte teljes repertoárját felvonultatja a hatáskeltés érdekében. Mit mondjak, sikerrel teszi mindezt. És a legcsodálatosabb az egészben az, hogy minden kis rafinált machináció csak növeli a darab élvezeti értékét.
A befejezés megvalósítása apró gesztust tesz modern korunk elvárásai felé - de még ez is bőven belefér abba a groteszk miliőbe, ami az előadás két órája alatt kirajzolódik előttünk. "A makrancos" kihagyhatatlan darab mindazok számára, akik szeretik a jó színházat, és akik nem ijednek meg a kísérletezéstől, az újdonságtól.

Ezúton is szeretném legmélyebb tiszteletemet kifejezni mindazoknak, akik munkájukkal hozzásegítettek, hogy ilyen élményben legyen részem Veszprémben, 2003-ban. Köszönöm.