Ismerős busz, megszokottan szokatlan társaság, tálca sör, nagymama szendvicse, kispárna, papucs, rövidnaci, heveny nótázási inger, konstans szomjúság. Kb. ezek egy rutinos turnézó legfontosabb tartozékai. Könnyes és unicumos búcsú az itthoniaktól, aztán jetzt geht's los!

A munkahetet épphogy maga mögött tudó társaság azonban a szokásosnál nehezebben állta Mr. Delírium és Mr. Kóma rohamait, ezért a rétsági hógolyózás után különösebben említésre méltó esemény már csak a busz lerobbanása volt a lengyel-szlovák határon, amit amúgy egy-két gyengegyomrú fiatal csak nylonzacskóval a fülén tudott csak abszolválni.

Skanzen-keresés - értsd: kocsmázási igény pusztán kultúr-etnográfiai érdeklődéssel - közben rájöttünk, hogy a szesztilalom ideje ugyan már elmúlt, de azért a hostinyecek nem az utak mellé települtek. Délelőtt Krakkó: séta a gyönyörű belvárosban, evés, de inkább ivás, van aki egyiptomi, de van aki a Balatonhoz címzett magyaros egységben. Tanulság:
1. Bármennyire is kalácsképűek a szláv nők, azért szépek.
2. A sör jó és olcsó.
3. Ha elég szemfüles vagy, akár Nottingham Forest sálat is tudsz szerezni egy gyanútlan angol turistától.

Kielce tipikus bányászváros, két óránk van még a meccsig. Rutinos kutatókként hamar megtaláltunk egy skanzent, ahol a lejmoló nyugdíjasnál csak az orosz volt több, a kutyákról nem is beszélve. Tequila, a pincérnő játékos boxer szukája, hamar megszerette a már enyhén illuminált magyarokat, ami végül az egypohárbóliszunk ezeréves szokásnak felelevenítésében öltött igaz testvéri fogadalmat - a gazdi legnagyobb megrökönyödésére. A tipikusan szoci csarnok felé menet B. R. - idén 30 éves fiatalember - állatszeretetét a rendőrkutyák irányában is szerette volna kimutatni, ami a „Büngyürű-büngyürű” felkiáltást és kissé koordinálatlan lehajolást félreértelmező polícjából a rabomobil - azon belül a kényelmes priccs és a multifunkcionális fűtésrendszer - bemutatásának elfojthatatlan igényét váltotta ki. Nevezett mellé a szerző is csatlakozott (mégiscsak a Szolidaritás hazájában vagyunk), s a motozást követően így csak a bemelegítésről maradtunk le.

A második félidő magyar rohamai pszichésen teljesen felőrölték a Kielce fiatal játékosait, nem így a hazai és vendégszurkolókat, akik az ellenfél nevének skandálásával szórakoztatták egymást és önmagukat. A türelmetlenebbje a fél órás ünneplés után elindult haza, vagy a szállás felé, a barátkozó típusúak és a jól informáltak a hazai szurkolók és rendőrök(!) szívélyes invitálásának eleget téve a hirtelenjében fölállított két sörcsap felé vették útjukat, ahol ingyen pótolhatta mindenki a folyadékveszteséget. A közös bulizásnál nem voltak nyelvi akadályok, ugyanis minden huszadik lengyel beszélt németül, minden ötvenedik angolul, és száz magyarból egy beszélt lengyelül. Mindenki okosan végighallgatta a másik - anyanyelven előadott - mondókáját, majd a saját nyelvén gond nélkül válaszolt, amíg a hallgató bólogatott. Egy-egy párbeszédet a hamar elsajátított Nazdravje-Egészségedre kombináció, a haladóknál pedig a polák venger dva bratanki különböző variáció zártak le.

A magyar szurkolóknak készített lengyel nemzeti eledel, a bigos (kb. mint a székelykáposzta, csak kevesebb lével) kanalazásakor már mindenki a másik csapat sáljában tündökölt. Kiderült, hogy van egy olyan szó, amely mindkét nyelven ugyanazt jelenti. Ebből előbb a Kurva Plock, majd pedig a Scheisse Magdeburg rigmus fejlődött ki, pusztán csak azért, hogy az együtt ivás (ido sabli) után az együtt vívás (ido sklanki) is megvalósuljon a spontán közössé vált ellenféllel szemben. Ekkor a magyarok többsége már elérte terhelhetőségének határát - étel és ital tekintetében -, de ez vendéglátóinkat cseppet sem izgatta, mert megérkezett a grillező és vele együtt két zsák véres hurka.

Az ép ésszel már föl nem fogható mennyiségű jókívánság, vacsorameghívás, bulizási és egyéb ajánlat (pl.: "Meg kell ismerned a lányomat! 22 éves szőke, hosszú hajú és nagyon szereti a magyarokat...") után már azt sem tudtuk, hogyan mondjunk nemet. A sok-sok baráti ölelés során végighallgattuk, hogy milyen jó csapatunk van, mennyire jó emberek a magyarok, mennyire irigyelnek minket, hogy ilyen játékosokat láthatunk hetente, és nekik ez mekkora életre szóló élmény, hogy eljöttünk, megismerhettek, és vendégül láthattak minket.

Miután minden söröm elosztogattam a buszra is követő lengyel cimboráknak (ha már mi nem maradunk, hát ők jönnek el Magyarországra, csak még énekeljünk, igyunk, beszélgessünk egy kicsit), az utolsó korsót szorongatva azon gondolkoztam, hogy mi történt velem az elmúlt órákban. Mennyire szólt ez nekem, mennyire a magyarnak, a veszpréminek, a kézilabda szurkolónak? Azt hiszem, leginkább az utóbbi háromnak. Függetlenül attól, hogy melyiknek milyen arányban, mindenképpen úgy éreztem, hogy pusztán azért, mert valamiért valamiben nagyok vagyunk!

Lassan már én is elhiszem...