1972-ben születtem Veszprémben, iskoláim nagy részét itt végeztem. Általános iskolába is ide jártam, az akkor még létező Zenei Általános Iskolába. Az általános iskola utolsó két évét Dorogon végeztem el, ahol nagymamámnál laktam. Ez máig nagyon kedves időszak számomra. Sokat kaptam ettől a két évtől. Utána a Lovassy László Gimnáziumban érettségiztem, Szombathelyre jártam főiskolára, jelenleg pedig a Szociális Gondozási Központ vezetője vagyok.

Index: - Hogyan kerültél a szociális területre?

Kazal Kolos: - Érettségi után az esztergomi tanítóképzőre jelentkeztem, de nem vettek fel, így elmentem katonának Szombathelyre. Leszerelés után Budapestre kerültem, egy ideig nem volt munkám, majd ismerősökön keresztül ajánlottak egyet egy budapesti hajléktalan szálláson, amit én örömmel elvállaltam. Szociális gondozó lettem, de mindenféle szakképesítés nélkül. 1995 elejéig dolgoztam ott, amikor is megszűnt a munkaviszonyom. Ezt követően ismerkedtem meg a feleségemmel, aki Balatonfüreden élt, így oda költöztem, és a helyi Családsegítő Központban sikerült elhelyezkednem. Az ottani intézményvezető észlelte azt a problémát, hogy a városban megjelentek hajléktalanok, ezért került rám a választás, hiszen akkor én már foglalkoztam hajléktalanokkal. Ekkor már a szombathelyi főiskolára jártam, művelődésszervező-szociális szervező szakra, amit levelező tagozaton végeztem el. Füreden szociális munkásként elkezdtünk foglalkozni a hajléktalansággal. Létrehoztunk egy éjjeli menedékhelyet, ami akkor még csak télen működött, majd nappali menedékhelyet is sikerült szervezni a téli mellé. Illetve az egész az utcai munkával kezdődött: az utcán élő hajléktalanok felkutatásával, teajárattal, a média szervezésével. Azért vagyok erre büszke, mert Balatonfüreden akkor nem lett volna kötelező megszervezni a hajléktalan-ellátást, ennek ellenére mégis sikerült megoldani a problémát. Jelenleg is Balatonfüreden élek a feleségemmel és a kisfiammal.

Index: - Most mi a munkaköröd?

KK: - A Szociális Gondozási Központ intézményvezetője vagyok. Az intézmény 1999-ig Veszprém teljes szociális ellátásáért felelt, ide értve az idősgondozást, az értelmi fogyatékosokat, a hajléktalanokat, a házi gondozást… mindent. 1999-ben átszervezés történt, ez összefügg a Török Ignác utcai Idősek otthonának átadásával. Az ekkor alakuló Egyesített Szociális Intézmény az idősgondozást és az értelmi fogyatékosok ellátását vállalta fel, az eredeti Szociális Gondozási Központ feladatköre a hajléktalanok ellátására szűkült, vezetői tisztségére pedig pályázatot írtak ki, amit nekem sikerült megnyernem.

Index: - Eddigi életed során voltál Budapesten, Balatonfüreden és most itt Veszprémben. Összehasonlíthatóak ezek a helyek a munkádat vagy a körülményeket figyelembe véve?

KK: - Úgy gondolom, nem lehet összehasonlítani a három helyzetet. Budapest a főváros, és az a szállóhely, ahol én akkor dolgoztam, a hajléktalanoknak egy speciális, kis csoportjával foglalkozott. A Fótról, illetve állami gondozásból kikerült fiatalokat, 18 évet betöltött - én azt gondolom, nevezhetjük őket gyerekeknek -, gyerekeket láttuk el, akik se családdal, se lakással, szóval semmilyen háttérrel sem rendelkeztek. Nagyon speciális terület volt, nem lehet összehasonlítani egy balatonfüredi, illetve veszprémi ellátással, hiszen Füred kisváros, 1995-ben 15-20 hajléktalan élt ott, Veszprémben pedig 250-280 hajléktalan van. Balatonfüreden lehetőség nyílt arra, hogy minden egyes hajléktalannal személy szerint foglakozzam, próbáljak nekik segíteni. Egészen más jellegű munka volt, mint ez, ahol bár természetesen találkozom hajléktalanokkal, de arra nincsen lehetőségem, hogy mindegyikőjük problémáját személyesen is ismerjem. Vezetőként már más a feladatköröm.

Index: - Hogyan viszonyulnak az emberek - lakosok és politikusok - a hajléktalanokhoz, és magához a hajléktalanság problémájához?

KK: - Kezdjük a politikusoknál. Azt gondolom, hogy velük alapvetően nincsen gond. Jó a viszonyunk, az ötleteimet meghallgatják. Nem mondom, hogy minden esetben támogatják is azokat, de nyilván vannak más érdekek is a városban. Lehetővé teszik, hogy dolgozzunk, támogatják a munkánkat anyagiakban és szakmaiakban egyaránt. A város lakói sokféleképpen viszonyulnak a hajléktalanokhoz, nem lehet egységes képet formálni róluk. Például nagyon sok adományt kapunk, ami azt mutatja, hogy a társadalom, a városi lakosság egy része szívén viseli a hajléktalanok ügyét, próbál segíteni a maga szerény eszközeivel, ez bizony nagyon fontos gesztus. Az a helyzet, hogy a hajléktalanok egy csoportja zavarja a társadalom életét. Vannak, akik erőszakos módon koldulnak a városban. Vannak, akik a fizikai megjelenésükkel, szagukkal, ittas állapotukkal zavarják az embereket és erről a pár személyről kialakított vélemény lesz az egész hajléktalan társadalomról alkotott kép a lakosokban. Az ő elfogadottságuk alacsonyabb, és ez előítéleteket gerjeszt az emberek körében. Ugyanakkor fontosnak tartom azt elmondani, hogy azok az emberek, akiket hajléktalanként azonosítunk, a hajléktalan társadalomnak egy nagyon pici szeletét alkotják. Ha körülnézel itt, az emberek többsége - bár látszik, hogy szegény - nem büdös, nem koszos, mindennap tisztálkodik, a ruhája is tiszta - bár kopott. Tehát, ha az utcán szembejön velünk, nem is gondoljuk hajléktalannak, hanem csak azt látjuk, hogy egy szegény ember. Már ha egyáltalán észreveszi őket az ember.

folyt. köv.