Végre eljött a nap, november tizennyolcadika. Úgy vártam, mint a karácsonyt. Megint Pestre jött a Deep Purple, akik nélkül biztos, hogy nem ilyen lenne ma a kemény rockzene. Utoljára öt éve néztek errefelé. Nekem barátaimmal mennem kellett, és még sokan érezték így a városban, hiszen szép számmal váltottak jegyet a pesti bulira.

Itt állunk a színpadtól tizenöt méterre. Egyszer csak hátulról hátba vágnak: egy veszprémi garnitúra üdvözöl. Á ti is? Sörrel kínálnak, közben megdumáljuk az új lemezt, a Bananas-t - ami nem egy In Rock, de mindenféleképpen a Steve Morse-korszak legjobb produktuma, még így, Jon Lord nélkül is. Mindenki sajnálja, hogy az öreg lófarkas lelépett, de azért igyekszem megnyugtatni őket: Don Airey sem fakezű. Hirtelen megint ránk kiabálnak. Na, ez a galeri is Veszprémből jött. Ők sem maradtak otthon Vészhelyzetet nézni. - Mivel kezdenek? - kérdeznek engem, mint szakavatottat. Szerintem a Highway Star-ral, mert mindenhol ezzel nyitnak a turnén.

Na, villany le, de valami rossz érzés kerít hatalmába. Na ja, ezek még nem Gillanék, hanem a Hooligans. Hála istennek nem sokáig rombolják a közízlést, dolguk végeztével a roadok gyorsan letakarítják őket a színpadról, jöhet a Purple.

Semmi intro, lacafacázás, egyszerűen besétálnak, tényleg a Highway Star- t nyomják. A nép nem bír magával, mi sem. Nyomulunk. Aztán Gillan bekonferálja a régi nőjét, a Strange Kind Of Woman-t. De jó ezt is hallani - jegyzi meg egy barátom mellettem. Nosztalgiából ennyi, lenyomnak hat nótát a Bananas-ról, közbevegyítve a Lazy-t, meg a Knocking At Your Back Door-t.

- Tényleg jó kis lemez! - üvölti a fülembe egy másik cimbora. Ja, dögös, kissé bluesos az íze, de tényleg rendben van. A francba, hogy elrepült az idő. Már nyomják a ráadást. Zakatol a Hush, meg a Black Night, aztán vége. Egy kicsit még élvezik az őrjöngéshullámot, Ian Paice dobbőröket, Steve Morse és Roger Glover pedig pengetőket szór a zsűri közé. (Ó, a régi szép időkben Ritchie Blackmore gitárjának roncsait dobálta le a színpadról...) Glover egyik pengetőjét megszerzi egy nagyon kedves lány, aztán gyorsan a kezembe nyomja.

Kifelé jövet közülünk páran elég kritikusak. - Miért nem játszották a Sometimes I Feel Like Screaming-ot? - Különben is rövid volt! - jegyzi meg egy másik arc. Egy haver azon elmélkedik, hogy Morse átírta a rockgitározás fogalmát. A parkolóházban egy dobos ismerősöm Paice-ről és Glover-ről áradozik. Hozzáteszi, a hétvégén próbálják a Purple műsort. Mi pedig beszállunk a kocsiba, mert haza kéne érni ebbe a szeles városba. Az élményt örökre elvisszük magukkal. Csak másnap ne kellene fél hatkor kelnem...