A Skorpióban már látni az éjjeli égen az Oriont. A mítosz nagy vadásza rója útját, aki azért csapatott ki az űr-beli vadonba, mert lerészegedett.
A másnapos erdőfürkésző íjász, az örök vadászmezők helyett a sötétség dermedt végtelenjében eszmél. Mint részeg a temetőben. A kusza járású, bömbölő esendőség a Skorpió-helyen.

Itt az ismeretlen hantjára borul, akihez utoljára egy előző korban jöttek emlékező rokonok. Elnyúlik a síron és rázza a zokogás. A fagyott földre ontja könnyeit: meglocsolja a neve-hagyott fejfát is, a bánat zavarodott ködébe meríti fejét.

Ki tudná nálánál jobban, nála, az orioni korhelynél: milyen elveszettnek lenni, először a csillagos magasság léleknemesítő varázsszikráiba feledkezni, aztán ráeszmélni a mérhetetlen magányra, az elhagyatottságra. Ugyan hant fölött vagy, mégis, a mámorok és tisztító bánatok dacára ugyanolyan halandó, mint aki egykor volt ő, a hant alatt porladó.

Mondom, itt még siratja a sírba takartat, de ezeknek a napoknak más a lényege ?vagy foncsorfrásza?; az, hogy a zokogásra bármikor következhet az eszelős hahotázás!

Aki tud együttérezni és azonosulni a végzetesen elbukóval, furcsaság ide, vagy oda, kell lennie benne annyi karakán kiállásnak, hogy röhögni tudjon. Röhögni a fancsali arcú sorson, hahotázni a ravaszkodó halálon.

Ha Orion, az italtól elbódult szertelenségben szabad folyást hagy könnyeinek, akkor szabadjára engedheti a másik tehetetlen pótcselekvést is, hogy az esendőt gyötrő démoni erőket kigúnyolja, hogy az élet maradék energiájával is röhögjön: a Skorpióban jegyzett ég ékes helyén, ott, ahol a Skorpió az úr, hiszen a skorpió élőlény; túlélt már évmilliókat és lesz még ideje, hogy mérgét a halálba eressze!