Ne, de úgyis meg fog. Mert egyszer mindenki eljut odáig. Te is. Én is. Ő is. Kivétel nincs. Döbbenetes, hogy az életben az egyetlen biztos dolog, hogy meghalsz. Mindenféle őseidtől örökölt életösztön, fajfenntartási vágy, agresszív önmegvalósítás ellenére.

A drogosnak ezekkel van baja, mert vagy nem jutott neki belőle elég, vagy túl sokat kapott, vagy annyira buta, hogy nem tud mit kezdeni velük. Ezt pedig csak úgy lehet elviselni, ha tompítjuk a fájdalmat, amit érzünk. A gyenge pedig így lesz észrevétlenül beteg. Függő. Egy olyan lény, aki még hisz a mesékben, tűzoltó akar lenni, meg katona, de minimum médiasztár. Titokban persze...

Jó dolog az életösztön. Milliókat mentett már meg az idő előtti elhalálozástól. Szegény drogos is tudja, mivel játszik. De nagyon könnyű elnyomni ezt az érzést némi anyaggal. Mert életcélja nincs, ahhoz gondolkodni kéne, aztán cselekedni. Minek? A szülők mindennapi szenvedését látva nincs hite a holnapban. Bizonytalan a munkahely, a párkapcsolat, és a gondokkal már tele a tudat. Úgy látszik, nincs értelme az életnek, de ez a fránya ösztön még ott lapul a tudatalattinkban. Ha pedig nem tudsz kilépni te, lépjen be a kábulat. Hiszen kéznél van, a szülő pénzzel nyugtat, így elérhető is.

A fajt is fenn kell tartani, szaporodni muszáj. Szex és más semmi. Csak az mostanában nem megy a fiatalságnak. Mármint az eddig kialakult normák szerint nem. Szeretethiány, bizonytalanság és homályos jövőkép az, ami jutott a mi generációnknak. "Fiú és lány együtt sétál, test a testtől megoldást vár." Aki nem vállalja fel adottságait és lehetőségeit, szerekkel álmodja meg a partnerét, mert rózsaszín(sötét)ben minden tehén királylány(fekete). Egy kis cucc, aztán nyomjuk reggelig. Anyaggal nem számít a kor, a nem, a testi-, lelki egészség, csak a "beteges" vágy van, a kényszer, hogy csak ezt a hülye fajfenntartási vágyat elégítsük ki.

Nem ártana lenni valakinek. De senkik vagyunk általában, adottságokkal, korlátokkal, meg ideálokkal az agyunkban. Időbe telik, míg kitaláljuk, mit akarunk magunktól. (Tisztelet a kivételnek.) A drogos is "ember" akar lenni, miközben egyre távolodik a céljától, hiszen észrevétlenül lesz beteg. Agresszíven azt akarja, amit elképzelt, nincs kompromisszum, nincs duma. A drog lesz a szent eszköz, aztán észrevétlenül az Isten, a cél. Indul a szent háború, a szélmalomharc. Kellene a segítség, mert lassan összedől körülöttük minden, de az "Úr" szent és sérthetetlen. A drogos pedig lassan igazi szektataggá válik, azaz elveszti önmagát.

A végére már nem érez, nem gondolkodik, csak él. Mert lélegzik, dobog a szíve, kering a vére, csak éppen ébren álmodik. Beteg, nagyon beteg, éber kómában van. Ha nem a drog miatt lenne ilyen állapotban, ki sem engednék a kórházból. Így viszont köztünk él, egy, az övétől nagyon távoli világban. Az esély megvan, hogy felébredjen a kómából. A kérdés az, hogy utána képes lesz-e újra élni, gyereket nevelni, megvalósítani önmagát? Segíteni kéne, de igazából nem lehet. Csak várni az ébredésre, foglalkozni a beteggel, hogy legalább egy gyenge szál maradjon, amibe kapaszkodhat, ami összeköti ezzel a világgal.
Szeretni, bár lehet, hogy hiába...