A nemzet szabadság iránti vágyát leginkább kifejező két ünnep egyike, amely még mindig heves indulatokat ébreszt a nem jobbik, csak jobboldalon, minden évben aggodalommal tölt el: vajon idén milyen hülyeséget követnek el politikusaink, vagy civil szervezeteink aktivistái?

Az évek folyamán lekomcsizták Mécs Imrét, akit '56-ban halálra ítéltek, rendre megzavarták a baloldal rendezvényeit. Ez hál'istennek most elmaradt, csak egy 88-as típusú lelkiismereti csoporttag volt elégedetlen a Medgyessy által választott koszorú virág-összeállításával, gondolom, esztétikai kifogásai manifesztálódtak abban, hogy le szerette volna tépni a Bem szoborról. Tehát egészen kulturáltan múlt el a nap.

Sokat gondolkodtam rajta, miért nem szeretem ezt az ünnepet? Hiszen a magyar nemzet nagykorúságát ünnepeljük, azt az erős, ránk, magyarokra jellemző szabadság iránti elnyomhatatlan vágyat, amely elfojthatatlan. És mégis... nem igazán szeretem ezt a napot. Mert mindenki "gyászba van borulva". Mindenki összegez. Mindenki a maga politikai malmára hajtja a vizet. Senki sem ünnepel. Amolyan gyásznap ez. Nem ünnep.

Október 23. nem az orosz tankokat jelenti, amelyek megtorolták a forradalmat, inkább azt, hogy egy hatalmas lelkű, kicsi nemzet nem tűrte az idegen megszállást, hogy Dávid felpofozta Góliátot, hogy a kisegér nekiment az elefántnak, és ezen igazán nincs okunk siránkozni.

Október 23. nem a megtorlást jelenti, nem az orosz csizmát, hanem a csillogó szemű fiatalokat, akik puskával akarták kiűzni a ruszki tankokat, és ha nincs a Szuezi-válság, ez sikerülhetett volna nekik.

Október 23. ünnep. Nem azért pirosbetűs, mert úgy írják. Nem is azért, mert vérrel írták. Ez nem, hogy "divatos" jelzővel illessem, "polgári" ünnep. A magyar szív ünnepe. A magyar lélek ünnepe. A tenni vágyás ünnepe. Az összetartás ünnepe. Annak az ünnepe, ami manapság oly sokszor hiányzik belőlünk...