Akkor, ha lenne bátorságod bevárni egy T 54-es harckocsit kezedben a Molotov-koktéllal. Akkor, ha bevállalnál egy géppuskafészket valamelyik ház tetején. Akkor, ha lennél egy kis porszem abban a tömegben, ami a diktatúra ellen vonul az utcára. Akkor, ha teljes egzisztenciádat, életedet tennéd fel egy halovány lehetőségre. Akkor kiabálj, akkor ítélj...

Nem álltam koktéllal a kezemben, nem kuporogtam golyószóróval a tömbház tetején, nem vonultam széles tömegben, nem kockázattam a mindent a pillanatnyi esély kedvéért... és nem tudom, vállalnám-e valamelyiket egyáltalán.

Mi vihette az utcára az embereket '56 októberében? Elsősorban talán az elkeseredettség. A fájdalom, mely szürkén ott rejtőzködött bennük, a tudatalattiba befészkelődött diktatúra ki-elsöprésének vágya. A vágy, mely fölülemelkedett a racionalitáson, megcsillantva a nagytestvértől való leszakadás lehetőségét. A diktatúrát meg lehetett dönteni, a szabadság kivívására azonban saját erőből nem volt remény. A medve maradt, és új farkasokat ültetett a régiek helyére.

Holnap ünneplünk. Szabad a napunk, és szabad az országunk. Szabad a szólás, szabad a sajtó, szabad az ünnep. Megemlékezünk azokról, akik ugyanezt akarták - sajnos rossz helyen és rossz időben. Sokan persze gyanakodva néznek vissza a múltba, nem igazán értik, érzik ezt az egészet. Ki ezért, ki azért nem.

Forradalmunk egyszerre van túl közel és túl távol. A konszolidálódott gulyáskommunizmus még itt él bennünk, a globalizált, anyag- és haszonelvű világ új generációja pedig nem tud mit kezdeni az önfeláldozás misztériumával.

Ezért kutakodjunk, nyíljunk meg, kérdezzünk... még köztünk vannak azok, akik hiteles krónikásai lehetnek utolsó, elbukott szabadságharcunknak-forradalmunknak. És emlékezzünk.
Adjuk meg a tiszteletet a holtaknak, a bebörtönzötteknek, a megkínzottaknak, a meggyötörteknek, a tönkretetteknek... DE! Csak tiszta szívvel!