Amióta kishazánkban kitört ez a fene nagy demokrácia, vagy mi, naponta hangsúlyozzák a sajtó szerepét, mint a nyilvánosság talán legfontosabb eszközét. Ezzel gondolati szinten nincs is mit vitatkozni, csak az a baj, hogy egyesek nem tudnak vele mit kezdeni.

Még mindig ott tartunk, ha egy kulturális rendezvényről megjelenik egy kritika, akkor sértő e-maileket kap az adott szerkesztőség. Volt rá példa, hogy minket is elhajtottak a jó anyánkba, vagy mindenféle köcsögnek elmondtak a negatív kritika miatt. Pedig jó volna észrevenni, hogy manapság nagyon sok gyenge produkcióval van dolgunk. Ma nem tud semmi megbukni. Ha valaki elmondja az Anyám tyúkját egy színpadon, akkor a város három napig arról beszél, hogy "láttátok ezt a gyereket, milyen tehetséges volt?" Előfordul, hogy híres művészek is elképesztően gyenge teljesítményt nyújtanak, de senki nem írja meg, csak hozsannákat olvashatunk másnap reggel.

Ugyanez igaz a közéletre. Ott is sokan nehezményezik a másfajta véleményt, főleg mostanában. Ez nem meglepő, hiszen a régi időkben az egy irányba történő gondolkodást jól beleverték a polgárba, szóval a reakciók még mindig jól működnek: vagy náciznak, vagy "buzizsidókommunistáznak".

Egyszerűen nem értek néhány, akár jobbnevű kollégát (elnézést) sem, akik nagy vehemenciával gyalázzák a másként gondolkodókat. Nekünk nem ez a feladatunk. Én sem úgy kelek fel, hogy na most jól megsértek valakit, mert nem tetszik a pofája. Manapság sok helyen ez minősül nyilvánosságnak sajtó szinten.

Ha valami nem tetszik, azt szóvá teszem, és várom az érintett ellenvéleményét. Ennyi az egész, így működik a demokrácia, ahol a vita nem a sárdobálást jelenti. Csak hozzá kéne már szoknunk...