Az őzek, a rókák, a fák és a bokrok ilyenkor már álmodoznak. Az állatokat lábuk helyett inkább az ábrándjaik viszik innen oda, növények új és új hivalkodó színekbe öltöznek át. Hol mosdanak, hol szárítkoznak.

Rég eltűntek a pompás húsos gyümölcsök, lehullt az alma, a körte, már csak az őszi foncsorfrász utóvédje vitézkedik: már csak a dió, a mandula és a szelídgesztenye érleli fura magját a még furcsább termésekben. Ez fényes, barna vérű golyócskába, a bundás takaróba rejti csontnál is keményebb páncélba zárt édes, olajos magját.

Amaz?
A gesztenye?
A gesztenye még náluknál is szigorúbb. A fa levele is tüskét hoz, termését egyenesen tüske-gömbbe zárja, hogy menteni próbálja fénylő, faszín-héjú lisztes magját, magjait. Ember legyen a talpán, aki hozzájuk akar férni.
Aki viszont megküzdött érte, az őszt magát kapja meg, az ősz lusta derűjét süti meg vele.

Ez a mag már tudja az őszi ködöket, a tél vacogtató hidegét, a soványkodó nappalok; esős, mogorva zúzmarától csipkézett mélyfekete éjszakák dermedtségét.
Néhány magocska jól lakat, mintha hetekre, hónapokra kéne eltöltenie magával. Magával a magjával.
Eltölt az íze, de még az őt elveszejtő gyomrot is a földnek hiszi, amelyből facsihatagként kihajthat, mert amint elteltél vele, már követeli magának, hogy öntözd.

Szomjas gesztenye!
A Mérleg második foncsorfrásza, hogy még terem valami, de szikkasztva táplál. Nehéz, sűrű és édeskés lisztecskét az egyik serpenyőbe, sokszorannyi innivalót a másikba.