A múlt héten szólt az egyik cimbim, hogy szerdán Lukácsék az egyetemen döngetnek. Megjelent az új anyag, Élni vagy égni címmel, ezt hordozzák most körbe az országban. Még jó, hogy említette, mert egy fia plakátot nem láttam erről a városban, vagy lehet, hogy én jártam rossz helyen. Nem akartam lemaradni, mert szeretem a Tankcsapdát. Bírom a koszos rock and rolljukat, meg az őszinte, szókimondó szövegeiket, melyek nem mindig szalonképesek.

Mikor beléptem a DC-be, meglehetősen lapos hangulat pislákolt. Nem is voltak sokan. A tinik (mert nagyrészt ők jöttek el, csak néhány, hozzám hasonló kopaszodó harmincast láttam) csak gubbasztottak a padoknál, a sörök fölött. Még a füst sem csípte a szemem, pedig ilyenkor hozzászoktam, hogy a levegő oxigéntartalmát baromi nehéz lenne megmérni. Semmi eksztatikus hangulat. Én viszont hozzá vagyok szokva, hogy Tankcsapda bulik előtt már hangol a zsűri, de most mindenki hallgatott.

Aztán, úgy negyedkilenc táján színpadra küzdötte magát a backing banda, a Barbie Gyilkosok. Némely daluk a Toy Dollst idézte, mások viszont nem. Elég eklektikus zenei világot hoztak össze a fiúk, amelyet a zsűri nem igazán díjazott. A szövegektől – már amennyit értettem belőlük, mert a hangzás messzinek tűnt a tökéletestől – sem borultam térdre: egyik daluk a Huszonegyedik század címet viseli, nos ebben mutánsokról, szennyezett óceánokról meséltek. Hányan sütötték már el ezt a poént! Maradt a punnyadt hangulat, bár néhányan a fő attrakciót követelték. Fél óra után el is húzott a zenekar. Ráadást nem adtak.

Na, mikor Lukács Lacáék perdültek a deszkákra, legalább megtelt a színpad előtti tér. Még mindig az élet a legjobb méreg, meg magzatok vagyunk a méhben. De ez a koncert is nehezen indult, mert a cucc változatlanul csak nyekergett. El kellett telni néhány nótának, mire – úgy ahogy – helyre állt a hangzás. A Napra nap szövegét Lukács elfelejtette, a dalok között túl sokat piszmogtak. Azért a második felére beindult a buli: a publikum együtt énekelte a nótákat, végre a motyó is megdörrent, elől nyomták a pogót.

Nem csalódtam bennük most sem. Sokáig hallottam őket belülről az éjszaka folyamán. A Tankcsapda legalább nem játssza meg magát. Tizenöt éve ugyanazt a Motörheades beütésű brutális rock and rollt nyomják, a szövegeikben pedig kimondják azt, ami nyomja a lelküket. Szóval ne várjuk tőlük, hogy interjút adnak a Story-nak, vagy meghívják őket a Szuperbuliba, netán dalaik elhangzanak a Juventus rádióban két Kozsó sláger között.