A Mérleg esélyt teremthet a jelen bearanyozására. Ha már egyszer az ősz úgyis arany. Mérleges foncsorfrász, hogy ilyenkor és máskor is amolyan tudatalattiban lappangó időkeret a jelen, a legközelibb, legkonkrétabb időérzet. Sokkal irritálóbb a mánál a Napnyugat, jóval felkavaróbb a most-nál a Napkelet.

Valóságérzetünket teljesen megnyomorították a szélek. Két lehetséges életérzésre kárhoztatjuk magunkat: nosztalgiázunk elrévedten (?keserűen) vagy tervezgetünk a mániákusságig bepörgetve magunkat. A „Bezzeg tegnap még” és a „Na, megállj csak majd”. Az aranykor meséje és a bosszú átok-rítusa.

Gyakran csak ünnepekkor csodálkozhatunk el kicsiségünkön, megkisebbedettségünkön – ha tudunk még ilyen önellenőrző viszonyban lenni magunkkal –, hogy a jelen valami idegen pillanatsor lett számunkra.

Ott vagyunk az ünnepben, amikor az álmok, a tervezés helyett örülni kéne, esetleg hagyni, hogy a boldogságnak alkalma legyen átmosni a lelkünket. Ünnepünk vagy egy más megvilágítású protokollos demonstrációsorozat, vagy elkapkodott rokonlátogatós ámokfutás. Amikor pedig a véletlenül megmaradt időben, szembesülve a jelennel, legfeljebb az ép most eliramlott, alig átélt hónap egy-egy többre érdemes pillanata dereng fel. Elég baj az is, ha kizárólag a múltba és csupán odafordulunk: a szemnek az alkonyi Nap pírja is árthat.

Kell a jövő. És a múlt is. Csak először haza kéne jönni. Haza a jelenbe.