Mérni annyi, mint összehasonlítani. Csak azt életveszélyes megkockáztatni, hogy a mértékbe vontat azonosítsd a mértékkel. Foncsorfrász, ha haragszol a mértékre, mert azt mutatja, ami rajta van.

Elérte a nyarat az ősz. Olyan hosszú lett a világosság, mint a sötétség, hogy most jó sokáig nyúljanak és testesedjenek az árnyak. A mérleg hídján megyünk. Ilyenkor a mérleg idején vette a bátorságot az ember, hogy ítéletet hozzon és azt végre is hajtsa: Káin volt az.

Ilyenkor kapott nevet Themisz, az igazság bűbájos istennője. Ő tudta először a jövőt is, és alig emlékszik valaki, hogy a delphoi jósda urának is ő tekinthette magát. Apolló csak akkor kapta meg a szent helyet, amikor Themisztől megtanulta a titkos tudományt.

Mérlegidő járta akkoris, amikor a féltékeny Perszephoné és Árész elveszejtette babilon szülöttét, Aphrodité szerelmét, a férfiasságában szépséges Adoniszt, és a nyár pompája a tél dacos igénytelenségére vált.

De a híd és mérték jegyében járt a Nap Heraklész korában is, amikor a hérosznak a kerünai szarvast kellett becserkésznie. Az őszi vadászidényben a bronzpatás, aranyagancsos csodaszarvast űzte, tehát magát Artemiszt kergette és fogta be a Hesperisek kertjében az almafa alatt.

Az özönvíz hősének, Noénak is ekkor rendeltetett bárkát ácsolni a sötétség vizeinek hátára; sajátos értelemben vett hidat verni az ítélet mélységei fölé.

Sejthető, hogy az utolsó ítélet is a Mérleg feltűnésekor következik el, hogy a külső fény-árnyék imbolygós csapdái ellen belső egyensúlyozó mágiánk örökre szóló feladata adassék. Lesz-e ilyen mágiánk?

A híd átvisz az akadályon. Továbbhaladhatunk. Mégis kérdés: a túlparton tudunk-e magunknak magunkból világítani, a mérték tényleg örömteli egyensúly lehet számunkra?