Öt hosszú év kihagyása után, idén újra beálltam a szüretelők hosszú, tömött sorába. Pedig hajdanán... Már hajnalban szállingóztak az emberek hozzánk, egy gyors „istenhozott” legurítása után hosszas konzultáció folyt, hogy ki-kivel és befér-e még a kocsiba, és akkor a Bélával a Jani meg az anyós, az Eszti meg a két gyerek, és akkor ki is ér le elsőnek... és az „istenhozott” ízét újra fel kellett eleveníteni. Már a lépcsőházunkban csörömpöltek a vödrök, csattogtak a metszőollók, hiszen „most vettem, csak miattatok”... Aztán a jó öreg Wartburgok, Skodák és Ladák – megannyi keleti csoda – a túlterhelési küszöbön táncolva elindult a Szőlőbe....

A Szőlőben ismét találkozott az ember szája az ördöngös „istenhozottal”, felpakolt jól sonkából, tojásból, tormából és kolbászból, a zsebébe pedig kalács költözött, márcsak a miheztartás végett. És elérkezett a nagy pillanat: a párok megkezdték a sorok megszállását. Hosszú, meredek sorok voltak ezek, isteni kertje a szőlőnek. A „szedők”, jól beosztva egymás között a területet, rendületlenül hadakoztak a fürtökkel, tömtek vödröket, ordítottak „Puttonyost”. Csipkelődések, zsörtölődések, kacajok cikáztak a levegőben, bent a pincében darálók és prések nyikorogtak rendületlenül. És örökös reklamációval éltek az állandóan szomjas „szedők”... amikor harangoztak, kolompolással hívták be a sorban lévőket, és szívderítő illatok költöztek a gyomorba.

A késő délutánba fulladó munka során egyre gyakoribbá vált a reklamáló kínzó szomjúság, s mikor már egyetlen árva fürt sem bújt a levelek mögé, mindenki ellepte a pincét. Aztán a reggeliről maradt soka, kolbász, szalonna a rendeltetési helyére költözött, és már jól is volt mindenki. Hazafelé már nem számított az, hogy ki-kivel, melyik kocsiban, hogyan és mikor, mindenki már a következő szüretről beszélt...

Idén szűk családi körben szüreteltünk. Lehelete sem volt a hajdani világnak. Szedtük, daráltuk, préseltük. Kiáltottuk: Puttonyost. Nem voltunk annyian, mint régen, nem volt akkora felhajtás, a keleti helyett nyugativá vált a csoda, és a lépcsőházunk is tiszta maradt. Szűk, szigorú, családi kör...

De estére, meghajolva a szokások előtt, mindenki úgy volt, „ahogy köll...”, és a must békésen éledezett a pincénkben...