„A vajdasági Csantavéren születtem 1963. szeptember 5-én, általános után szakközépiskolába jártam, aztán az újvidéki magyar tanszék hallgatója voltam, amit nem fejeztem be. Mindig az irodalom érdekelt, így lettem valahogy főszerkesztője 1991-ben az Új Symposionnak, majd emigráltam Jugoszláviából és jelenleg az Ex Symposion szerkesztője vagyok, író, költő, fordító.”

Index: – Lesz újabb regényed?

B.P.: – Az Orlandó és a Matuska után egy vaskosabb vállalkozásba fogok, egy közép-európai diktátorról szeretnék regényt írni, amelynek a mintája Tito lesz. Itt a polcon a Titó-életrajz, lexikonok sora, azt mind át kell tanulmányoznom, aztán majd meglátom. Több koncepció is van a fejemben, az olvasás és az anyagok kapcsán kiderül, melyiket választom. Én a dokumetaritás híve vagyok – szabadon Danilo Kis és Mirko Kovac után –, kell valami, amitől beindul a fantáziám. Mondhatni: mágikus dokumentarista vagyok.

Index: – A többség hasonló módszerrel dolgozik. Nem?

B.P.: – Vannak nagyon dús fantáziával megáldott írók, de általában ők is olvasnak a műveikhez dokumentumokat, csak nem konkrétan teszik bele a könyvekbe, elosztják, odaadják szeretők szájába, leírásba foglalják. Mivel én használok áldokumentumokat is, az elbizonytalanodás felé viszem el az olvasót, kvázi abban se higgyen, ami valós… Ez onnan fakad, hogy nem nagyon szeretem a túlzottan magabiztos embereket, és így védekezem ellenük.

Index: – Itthon vagy?

B.P.: – Hol? Itt Magyarországon, Veszprémben, vagy itt a Rupert-házban? Hát… itthon is vagyok, meg otthon is. Amikor megyünk Vajdaságba, akkor az mondjuk, hogy hazamegyünk, Csantavéren, Szabadkán indulás előtt megint azt mondjuk, hogy megyünk haza. Hogyha itt beszélek, akkor az az otthon, ez meg az itthon. Persze ki kell mondanom, nem vagyok már otthon „otthon”, és itt se vagyok „itt” egészen, de itt a jobb, a dolgok mai állása szerint itt érzem jól magam Veszprémben, a Rupert-házban.

Index: – Ez mennyire tudathasadásos állapot?

B.P.: – Egyáltalán nem skizofrén érzés, bennem nagyon jól megfér ez a kettősség – a feleségem el nem tudta volna képzelni, hogy valaki három évig ne menjen haza. Én ezt teljesen lazán éltem meg, elegem volt abból a görcsből – ami úgy a nyolcvanas évek második felében kezdődött nálunk –, hogy állandóan érvényes legyen az útlevelem, és a legjobb, ha mindig nálam van.

Index: – Milyen állampolgár vagy?

B.P.: – Magyar, illetve nem mondtam le a jugoszláv, vagyis most már szerbia-montenegrói állampolgárságomról. Nem lettem száműzve, tehát jogot formálok arra, hogy bármikor annak az országnak a lakója legyek, ha úgy döntök. Hivatalosan nem kaptam értesítést arról, hogy megfosztottak volna a jugó (exjugó?) állampolgárságomtól.

Index: – Most, hogy új állam alakult tőlünk délre, mi a helyzet?

B.P.: – Lehet, hogy ezzel automatikusan megszűnt az én jugoszláv állampolgárságom, ez elképzelhető. A nemzetközi jogban kellene ennek utánanézni. Egyébként pedig hivatalosan megbocsátottak az emigránsoknak.

Index: – Nincs benned a vágy, hogy visszamenjél?

B.P.: – Soha nem mondom, hogy soha – hogy egyik kedvenc frázisommal éljek, de pillanatnyilag nincs.

Index: – Manapság sajnos hallani azt a véleményt, hogy oké, háború volt, átjöttek a vajdasági magyarok, de most már vége van, miért nem mennek haza?

B.P.: – Biztos ezért tart a „testvérének” a zsidó kulturális lap főszerkesztője.

Index: – Véleményed szerint tényleg ennyire „zsidó sorsa” van a délvidéki magyarságnak?

B.P.: – Az, ami Bácskában történt, bagatell ahhoz képest, ami Boszniában, vagy Vukováron lezajlott. Egy kocsmai verekedésben – ahol becsukják az ablakot meg az ajtót – mindenki részese lesz a csetepaténak. Nem bírod kivonni magad belőle. Ha ki tudsz menekülni az ablakon – mielőtt még bezárták volna –, akkor kívül vagy a körön. Mielőtt teljesen becsapták volna az ajtót, én kislisszantam. Volt, aki az ablakon keresztül került ki, volt, aki meg sehogy. Volt, aki nem akart elmenni. Mert nem hitte el, hogy ez megtörténhet. Vagy nem gondolt bele. Vagy nem tudom, nyilván erről olyanokat kell megkérdezni, akik otthon maradtak. Nem azt mondom, hogy nem történtek nagyon súlyos atrocitások Bácskában meg Zombor környékén. Onnan is elzavartak horvát családokat Horvátországba, és még az volt a jobbik eset, amikor adtak nekik egy lakáskulcsot azzal, hogy Knin környékén van egy ház, és van három órád, arra, hogy összecsomagolj… És magyar tulajdonú házakba is költöztek be szerb menekültek. Ilyenek megestek, és sajnos halállal végződő atrocitások is, de az, ami lezajlott Boszniában és Kosovóban, az egész egyszerűen fajirtásnak tekinthető.

Index: – A hazánkba átkerült írógeneráció hogy tudott asszimilálódni?

B.P.: – Valójában két generációról kell beszélnünk. 50-esektől 68-asokig nagyon sokan átjöttek. Az Ex-et épp azért hoztuk létre, hogy a hozzá kötődő két nemzedék találjon magának egy fórumot, és ne a feltétlen és teljes asszimilációra törekedjen. Lehet-e asszimilálódni saját kultúrába? – kezdetben ez volt a kissé patetikus kérdés. Bori Imre azt írta erről egy középiskolai tankönyvben – József Attila szavaival –, hogy „fejünkön másként tapad a haj”. Ezt akkor nagyon zokon vettem tőle, de azt kell mondjam, részben igaza volt. Tudniillik, ha egy többnyelvű közegben élsz, ahol nem a magyar a hivatalos nyelv, ha a körülötted lévő intézményrendszerben más – szerb – kifejezéseket vagy kénytelen használni, akkor például sajátosak lesznek a jövevényszavaid, amit ott persze mindenki ért. Akkor szembesültem ezzel a legerőteljesebben, amikor Balázs Attilával felolvastattam (itt, Veszprémben, a Művészetek Házában) az újvidéki telepi gyerek („noviszádi telepi dzserek”, zárt e-vel ejtendő!) katonaságból írott leveleit. Amin mi olyan jókat derültünk, azt a magyar közönség egyszerűen nem értette. Ez írói szempontból nyilván egy pozitív, előnyös helyzet; én mindig innen merítek, ez az, amit soha nem vehetnek el tőlem. Ugyanakkor állandóan övezi valami értetlenség is, az ún. vajdasági irodalomnak mindig lesz egy olyan szegmense, ami dekódolhatatlan Magyarországon (copyright Losonc Alpár). De ha itt élsz, akkor megtalálhatod azokat a módokat, hogy ebből a dekódolhatatlan részből is átjöjjön valami. Bennem működik ez a szándék, tudatosan törekszem erre.