A Drámapedagógiai hétvégén, a nyugat-magyarországi drámapedagógiai műhelyek 2003. évi találkozóján, szeptember 20-án, szombaton láthattuk Frederico Garcia Lorca Vérnász című darabjának nyilvános főpróbáját a Latinovits Zoltán Játékszínben. A Veszprémi Egyetemi Színpad előadását Komáromi Sándor rendezte.

Meglepődve vettem tudomásul, hogy pár régi amatőrszínházas ismerősöm immár a drámapedagógia avatott szakértője, sőt, mivel felvették a NAT-ba, nemsokára tanítani is fogja. Szegény, szerencsétlen gyerekek... De beszéljünk inkább a rendezvény „csiszolatlan brilljéről”, a Vérnászról.

A rendező tudatos anti-reklámja ellenére elmegyünk megnézni (egy hete előre másról sem hallani, mint hogy nem lesz hely, sokan el sem jöttek, náluk bevált a propaganda). A rendező fontosnak tartja felhívni arra a figyelmet, hogy ez a nyilvános főpróba 8 nap munkáját fogja elénk tárni (ami szerintem egyszerűen: hazugság), nem késztermék, inkább technikai próba. Majd látunk egy minden pillanatában átgondolt, kimunkált előadást, ami nem a Vérnász.

Minden igyekezetem ellenére nem találok összefüggést a látottak és a drámapedagógia között. Talán inverz kapocs lehet: míg a drámapedagógiában a vezető, a játékon keresztül, levezeti a játszók feszültségeit, nevelgeti őket, addig itt a játszók csillogó szemmel halnak bele a rendező kevésbé fényes ötleteibe.

A jó szereposztás fél siker. Itt nem. Szerelmes andalúz fiú helyett tohonya Toldi Mikit látunk ébredező hormonháztartású ifjúként, akinek az anyja (kinek a jobb keze másfél órán keresztül görcsben, mintegy az öregség jeleként...) szebb nő – vagy százszor –, mint a szépséges leányt játszó, mind játékában, mind életkorában zsenge primadonna. Itt kell megjegyeznem, hogy Komáromi itt követi a veszprémi szereposztási trendet: vendégművésszel csinál magának problémát. Ezt ellensúlyozza valamelyest Leonardo és neje, akik akár egy másik rendezésben el is tudnák játszani szerepeiket, megkockáztatom, még jól is. A fehérre mázolt arcú kar, mely az Anya félelmeit szeretné megtestesíteni, amolyan „komáromi-klisé”, mint az elasztikus lepedőben fuldokló ember – amolyan: „védjegy”. Csak mintha kicsik lennénk egyelőre, ahhoz, hogy ilyesmit használjunk...

Ha teszem azt, nem magyar anyanyelvű lennék, és úgy nézem meg a próbát, fogalmam sem lenne, mit láttam. Az biztos, Lorca-ra nem gondolnék. Túl sok a kiabálás, lihegés, fizikai feszültség – lelki helyett. Nincs jobb szó rá: olyan... amatőr.