Tizenöt évvel ezelőtt láthatóvá vált a magyarnak a világ. Ez nagyon jó volt, végre kinyithattuk a szánkat, az oroszok eltakarodtak, a világ megismerhető lett. A „testvérkéikkel” együtt azonban távozott – Bereményi Géza szavait kölcsönvéve – egy nagyon pici „jobbik részünk”.

Arra az apró emberi érzésre gondolok, amit érdeklődésnek hívnak. Akkor még pislákolt bennünk, de mára már eltűnt belőlünk. Felváltotta a nagy büdös közöny. Nem csak arról beszélek, hogy a szépnek, a jónak már nincs szerepe, hanem elveszett az egymás iránti figyelem.

Pesten szemtanúja voltam annak, amikor a Nyugati pályaudvaron egy férfi epilepsziás rohamot kapva összeesett, az emberek félrefordítva a fejüket elsétáltak, talán ketten, ha megálltak a nagy forgatagban. De mesélték, ha a metrón valakit megtámadnak, senki sem mozdul meg, sőt a rendőrt sem informálják később.

A közönyhöz nem kell elmenni a fővárosba. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak a megválaszolatlan e-mailek, a reakció nélkül maradt telefonhívások, vagy az Armani öltönybe bújt menedzserek elmaradt válaszai az állásinterjúkra.

Nemrég ezt szóvá tettem egy nagyhírű szervezőiroda sajtóreferensének, mert magas beosztásához méltóan nem bírt civilizált emberként viselkedni. (Nem is vártam mást tőle. Tetézte mindezt azzal, hogy szemrebbenés nélkül belehazudott a pofámba.) Még annyit fűzött hozzá, csináljak forradalmat, ha mindez nem tetszik.

Lehet, hogy igaza volt, valami drasztikus eseménynek kell történnie, hogy ezek észhez térjenek. Csak hát annyi láb nincs a világon, hogy az összes ilyent jól seggbe rúghassuk. Emlékezzünk az Üvegtörők című filmre, ahol a lemeztársaság egyik vezetőjének nem tetszett a „seggbe rúglak” sor, inkább az „orrba váglak” verziót javasolta a zenekarnak. Erre a szaxofonos felállt, mondván a sok üléstől elzsibbadt az orra.