A mámornak vagy az ősznek énekel, aki bordalra ragadtatja magát? A bordalok foncsorfrásza ezt is jól összekeverte: ha énekelhetnékje támad a ma emberének, amikor bánatában vagy ünnepében eléggé megmerítkezett – tehát bort vett magához –, alig marad énekelni való.

Hol vannak a bordalok az őszből? Hol a mámorból? Fiatalban, öregben csak a lakodalmas zene, ami először felötlik. Szinte jobb eset, ha a pótszer a magyar nóta, amelyet cigányzenének szeretnek titulálni. Tekintélyt szerezhet ezek hatásos és elég hangos előadásával bármely alkalmi dalnok a társaságban és elnyerheti a „jó mulatós” címet magának. De hol van ez az igazi mulatástól?

Így a kései és laposult bordalpótlók akár ősziek is lehetnek, mivel a bordalok sziporkázásával maradnak adósok. Pedig éppen az ősz – a lakodalmas törpesztárok, nótaripacsok előtti – tartalék rejtegető-őrizgető mélységeinek kellene felbugyognia a bordalból.

A búcsúzkodás letargiája helyett az évszakokon túlra ívelő, gazdag tartalommal létező mámor az, amely a ki tudja honnan eredeztethető emlékezetben él.

A mámornak vagy az ősznek énekel, aki még tud bordalt?

Bizony a mámornak, mert az ősz is mindig azt akarja elhitetni velünk: amit ad, azt a télnek, tavasznak és nyárnak halmozza fel. A bor, amely olyan szer, hogy kezdettől dal jár neki, bármikor előcsalogatható mámort akar adni. Magát árulja el, a bort fecsérli el, aki talmi dalokat zeng, aki a lerészegedésig hagyja sodorni magát.