A vajdasági Csantavéren születtem 1963. szeptember 5-én, általános után szakközépiskolába jártam, aztán az újvidéki magyar tanszék hallgatója voltam, amit nem fejeztem be. Mindig az irodalom érdekelt, így lettem valahogy főszerkesztője 1991-ben az Új Symposionnak, majd emigráltam Jugoszláviából és jelenleg az Ex Symposion szerkesztője vagyok, író, költő, fordító.

Index: – Miért nem fejezted be az egyetemet?

B.P.: – Tizedikig tanultam angolt ötödikes korom óta, aztán a szakközép és a katonaság alatt gyakorlatilag teljesen elfelejtettem azt a keveset is, amit tudtam. Az egyetemen ennek ellenére haladó angolra iratkoztam, az angolórák meg mindig hétfőn kezdődtek fél nyolckor – és ugyebár az ember nem szívesen kel olyan korán. Egyszóval nem sikerült utolérnem magam, nem is igyekeztem túlságosan. Így az angol nyelv miatt évet veszítettem, innen aztán összekavarodik az egyetemi pályafutásom, újra beiratkoztam, közben egy újság hasábjain keresztül sikerült összevesznem néhány tanárommal, végül maradt négy vizsgám, de akkor meg emigráltam, úgyhogy az egyetemi diploma fuccsba ment.

Index: – Sokszor megtörténik az emberrel, hogy olyan munkát kell végeznie, ami nem passzol a habitusához. Veled megesett ilyen?

B.P.: – Dolgoztam almolnárként a Fidelinka nevezetű összetett társult alapmunkaszervezetben – ahol hihetetlen sokkhatás volt találkozni a proletariátussal –, aztán voltam nyaranta kőműves, bádogos – egy féllábú bádogosnál, Paci bácsinál –, mezőgazdasági munkás, piaci eladó, no meg hírlapárus – na arra szívesen emlékszem, mert azon csak én nyertem, meg a főnököm, aki lelépett a pénzzel, és utána Pozsonyban bujkált egy darabig.

Index: – Miért emigráltál Magyarországra?

B.P.: – Egyértelműen a háború és a gazdasági ellehetetlenülés volt az oka. Kicsúszott a lábunk alól a talaj, feleségemet elbocsátották, de a legsúlyosabb probléma az volt, hogy engem már – akkor Adán laktam – keresett a rendőrség, egyszerűen be akartak vinni katonának. A szomszédasszonyom értesített, úgyhogy nem aludtam otthon – persze akkor a felnőtt férfilakosság igyekezett nem otthon aludni –, aztán fogtam magam, és átjöttem 1991 októberében Magyarországra.

Index: – Hogy sikerült kijutnod Jugoszláviából?

B.P.: – Amikor én emigráltam, feleségem már Békéscsabán volt, így aztán Adán felszálltam egy normális szegedi távolsági járatra, és átjöttem. Egy roma csávó volt rajtam kívül az egyedüli férfi a buszon. Nem idegeskedtem, mert csak később tudtam meg, hogy azok nevét, akiket nem találtak otthon, legtöbbször kidobta a rendőrség a határra, és a határőrök meg leszedegették őket. (Egy csantavéri ismerősöm Szabadkán szállt kocsiba, megkérte egy ismerősét, hogy vigye át a határon, de a határőrök az előzetes értesítés alapján elkapták, onnan egyből vitték Szabadkára, aztán meg Vukovárra, úgyhogy a felesége másfél hónap után bírta csak kinyomozni, hogy hol van, egyáltalán él-e még a férje.) Ennek ellenére én sikeresen átértem, harmadnap meg menni akartam vissza, mert épp akkor készítettük a Hajnóczy Péter emlékszámot. Igen ám, de hétfőn hoztak egy friss Magyar Szót, amiben az akkori jugoszláv hadsereg tábornoka azt fejtegette, hogy azokra, akik megtagadják a katonai szolgálatot, a legsúlyosabb büntetés vár. Akkor Jugoszláviában még volt halálbüntetés. Ez aztán kellő érv volt számomra ahhoz, hogy menedékjogot kérjek.

Index: – Ezek után hogyan kerültél a városba?

B.P.: – Géczi Jánoson keresztül kerültem 1992-ben Veszprémbe, ő volt a kapocs köztem és a megyei meg a városi önkormányzat között. Az eredeti terv úgy szólt, hogy hat Ex Symposionos szerkesztő fog a megye területén lakást kapni, de sorozatos félreértések után csak ez – amiben ülünk – jött össze.

Index: – Milyen munkád volt akkor?

B.P.: – Az Ex-et csináltam, meg a lakást újítottam fel, a feleségem az Új Hírek című újságnál dolgozott.

Index: – Hogyan lehetett ebből megélni?

B.P.: – Az Ex-től minimálbért kaptam, abban az időben a város és a megye is jobban támogatta, egy ideig a Nemzeti Kulturális Alap meg a József Attila Alapítványt is segített minket – akkor mintha több lehetőségünk lett volna.

Index: – Milyen érzés egy új országban, új városban új életet kezdeni?

B.P.: – Az elején Géczi János védőszárnyai alá kerültem, az ő révén ismertem meg az itteni művésztársadalmat, aztán később a magam kocsmai kutatásai alapján bővítettem az ismereteimet, ismerőseim körét. Most már ritkábban kocsmázom, jobban vágyom a magányra – ez valahogy akkor alakult ki, amikor elkezdtem a Matuskát írni.

Index: – Mennyire más ez az ország, mint az, ahonnan jöttél?

B.P.: – Erre van egy Sebők idézet, ez a válaszom. Várj, megkeresem, persze nem értek feltétlenül vele egyet…, na meg is van:
“Mondok egy szemléletes példát, ami számomra is megvilágosító erejű volt. Becsöngetett hozzám itt Budapesten a postás. Hozott egy értesítést, hogy küldeményem érkezett, és be kell mennem érte a postára. Megkérdezem tőle, hogy hánytól mehetek be. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez egy belső körfolyosón történt, ahol rendszerint lakók sokasága fülel. Jó hangosan azt mondta: – Sebők úr kérem szépen, ön öttől mehet be a postára, rá is van írva a cédulára. Majd odahajolt hozzám, és csendesen közölte: – Öregem, háromtól mehetsz be a postára. Ebből is látszik, hogy van egyrészt a privát információ, aminek itt az emberek hisznek, másrészt a nyilvános közlés, ami pedig nem számít. És tényleg bebizonyosodott, hogy a postán már háromtól rendelkezésemre áll a küldemény. Itt tehát a privát közlés a fontos, nyilvánosan viszont folyik a folyamatos hazudozás… Egyébként a nyilvános és a privát az egykori Jugoszláviában tényleg nagyon közeli volt. Nyomát sem tapasztaltam annak a sugdolózásnak, egymás háta mögötti pocskondiázásnak, amit itt Budapesten tapasztalok, és amit tíz év alatt sem tudtam igazán megszokni.” Na! Ez a válaszom erre a kérdésre!

(folyt. köv.)