Foncsorfrász XXXVI.

Óbor

Édeskés, erjedt szagok járják így szüretidőn. A Napszáraz és páratelt időkre beköszönt az elégedett fáradtság hangulata. Már megjelent a levegőben az ökörnyál. Behálóz az igézet: jobb a must, a murci, a kotlós bor, mint az érett, letisztult régi.

Pedig az ódon népi szólás szerint az igazi borosgazda annyi innivalót tart a pincéjében, hogy az legalább az újborig kitartson. Szüretidőn dukál a fürtök ellen késsel, ollóval vagy kacorral fenekedőknek a reggeli törkölypálinka, a jó hosszú sor végén a pohárka óbor. Ezektől jobban jár a kéz, könnyebben zendül a dal a munkához. Utána a torkoskodni való must csak ráadás lehet.

A szüret talán még az aratásnál is erőteljesebben hordozza magában: úgy kell eltenni, amit ad most a nyár és az ősz, hogy az elégnél is több legyen; eltartson akár a következő karácsonyig, de jobb, ha annál is tovább.

Ha a szőlőt megeszed, elandalít a szemek íze, de múló öröm. Ha présbe teszed és a levét borrá érleled-nemesíted a hordóban, ugyan számolnod kell a törköly szőlőhéjból keményedett tömbjeivel, a fejtéskor visszamaradó seprővel, de a java, a bor ott őrzi a mindenkori termésbe belebújt éppen-akkori nyarának napsugarát, az életkedvet – ha huzamosabban eltartod – a kor érzületét.

Óbor. Jelenti a szó a tavalyinál régebbi bort is. Mintha ez is az örökkévalóság után áhítozó ember egy szóba foglalható esendőségét mondaná: varázsolhatnék. Milyen furcsán derűs pillanat olyan borba kortyolni, azt próbálgatni, amelyről tudod: apád vagy nagyapád, esetleg századdal, évszázadokkal korábbi ősöd látta ifjoncként azt a fürtöt, amelynek édessége most ebben a fanyarságával is tüzes italban neked ad örömet.

Óbor az őszben: könnyes, kacagós mámor.

Rovat: