Az egész az üzlethelyiség kulcsával indult, azt kapta a kezébe barátjától, csináljon vele bármit. Ő fogta a képeit, gondolatait és berendezkedett velük a város szívében. Otthonosan, barátként fogadva vendégeit. A semmiből egyszer csak – csendben – galéria lett. Debreczeny Zoltán festő tárlatvezetésével, Lehócki Laura grafológus írásmegfejtéseivel.

A galéria születéséről, eddigi életéről, fogadtatásáról kérdezem a festőt, aki leül egy székre és a rá jellemző utalásokkal, iróniával (öniróniával) teli stílusában „előadja magát”. Azokról mesél, akik bejöttek, vagy továbbmennek. A viselkedésről bölcselkedik, mellyel a városban élők érdeklődők, vagy semlegesek maradnak az Ő világával kapcsolatban. Ezt a világot, mint mondja: „bántani, kritizálni is lehet”. Egy valamivel azonban nem tud mit kezdeni: a megismerés nélküli ítélettel, előítélettel.

Nagyon komolyan veszi, amit csinál; félgőzzel nem megy. Ezt tanácsolja a fiatalabb generációknak is: „a sok korosztály együtt ad ki valamit”. Miként a Művészetek Völgyében is, ahol már harmadik éve jelen van képeivel, történeteivel a kapolcsi buszmegállóban. Büszke arra, hogy már Őt is keresik a programfüzetben, úgy mint ismerőst, mint egy régi barátot. Mert ilyen a Debreczeny Zoli.

Ottlétemkor Szegedről lép be a galériába két „jó ötvenes” házaspár. A festő levegőt ritkán véve beszél képeiről, a lefestett helyzetről, az alakokról, melyek között ott vagyunk mi is. Ki kurvaként, ki irigyként, egyesek fiktív miniszterelnökként, mások íróként. Hazugok, őszinték, viccesek, szépek, terhesek egy helyen. A galéria nyitva áll mindannyiunk előtt: a kíváncsiak akkor is megnézhetik, ha az éppen zárva van…(!) Közelebb visz minket az emberekhez, egymáshoz, magunkhoz, egyéni, sajátos stílussal vezérelve.

Régóta ismerem Debreczeny Zoltánt. Nem voltunk és vagyunk sem jóban, sem rosszban. De szerintem egyikünknek sem volt soha ellenére egy „kellemeset beszélgetni, vitázni”. Azzal lep meg, hogy két évvel korábban jó szándékkal megfogalmazott kritikám hatását megmutatja egy-egy képén. A kritika csak ennyi volt: „Zoli! Használj kevesebb színt!”

Az Írás-Kép Galéria nem azok számára nyílt, akik egyetértenek a festővel, hanem azoknak, akik nyitottak egy sajátos stílusra, egyéni gondolatra. Arról a világról papol, amiben élünk, azokról az emberekről, akiket mi teszünk ki a tömegben.