Itt a szeptember, a tanárok akcióba lépnek nebulóik nagy örömére. Ismételten királykodhatunk: betereljük a kölyköket az osztályterembe, beírunk a naplóba, fegyelmezünk, (istenem!) leadjuk az anyagot, aztán visszakérdezzük, majd osztályozunk. Sokan azt gondolják, hogy ennyi a munkánk. Ilyenkor mindig gúnykacaj markolássza a gyomromat.

Állítom, a tanár szerepe sokkal nehezebb, mint 1989 előtt volt. Bár megbecsülésünk még annyi sincs, mint előzőleg, a munkánk fontosabb lett. Tizenöt éve kinyílt a világ, és hömpölyög a mocsok ránk, hála a médiának. Ebben az őrült információáradatban bizony irgalmatlan nehéz a jót, a szépet, az emberit kiválasztani. Sok esetben egy felnőttnek is gondot okoz mindez, akkor egy tapasztalatlan tininek ez hogy sikerülhet? Nos, legyünk ott, ha kell, és legalább próbáljunk egy kevésbé kátyús utat keresni. Igen, ez bizony széllel szemben pisilés, de ha néhány diákunk legalább belekóstol az újba, a szokatlanba, már nyert ügyünk van. Mutassunk nekik értékes embereket a valóságshowk sztárnak kikiáltott tahói helyett.

Nem elég, ha egy tanár tanítja a tárgyát. Nem elég, ha rendszeresen továbbképzi magát e téren. Egy tanár fantáziájának mindig mozgásban kell lenni. Ha ez a mozgás abbamarad, akkor jön az állapot, melyet úgy hívunk: fásultság. Na, ilyenkor kell sürgősen elhagyni a pályát.

Ja, és nagyon fontos, hogy e mozgás diákjaink fantáziáját is piszkálja. Kurt Vonnegut szerint erre egyetlen módszer az olvasás. Tudom, ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen a televízió teljesen átvette a képzelet szerepét, és bizony mozgó képzelet nélkül olvasni lehetetlen. Mozgásba kell hozni újra. Egy két jó könyvet kell keresni és a kezükbe kell adni. Nekem már néhányszor sikerült.