Legyen az állami vagy magánéleti ünnep, én kedvelem. Ilyenkor van idő a családtagokra, barátokra, egy jó beszélgetésre, lazításra, számvetésre. Az ünnep nekem elmélyülés, visszatekintés, emelkedés. Főleg, ha nagy történelmi sorsforduló napja van.
Szeretem az ünnepeket. De csak addig, amíg nem megyek el hivatalos megemlékezésre.

A hivatalos megemlékezések hatására gyomorgörcsöm, idegrángásom, majd hisztériás nevetőgörcsöm lesz.

Nem a szokványos lélekmarcangoló hangulatot eredményező forgatókönyvvel – tánc, szavalat, beszéd, ének, beszéd, tánc, szavalat – van gondom. Azt egyszerűen unom.
Én a szónoklatoktól és az ünnepség alatt megnyilvánuló emberi viselkedéstől kerülök önmagamon kívülre.

Ritka a jó szónok. Legtöbben gagyognak, gügyögnek, darálnak, hangsúlyozatlan, magyartalan mondatlavinát zúdítanak a hallgatóságra.

Ha, megérted a mondanivalót, akkor következik a második gyomros. Ideológiától függően értelmezik a magyar történelmet. Így lesz Gizellából páneurópai gondolkodó, Dózsából szociális érzelmű néptribün… Belemagyarázzák a nemzeti históriába a saját, vagy pártjuk jelen programját.

Ez pedig vérlázító! A történelem feldolgozása, értelmezése a tudósok dolga, azoké, akik hosszú éveket töltöttek egy adott korszak, személyiség tanulmányozásával. Természetesen a magyar históriáról, meghatározó szereplőiről mindenkinek lehet véleménye, de azt ne egy ünnepség keretei között hozza nyilvánosságra, hanem barátai előtt egy pohár ital kíséretében. És van itt még egy fontos szakmai elvárás: egy adott korszakot csak az adott viszonyrendszerben lehet, kell értelmezni. Vagyis Szent István biztos nem Európai Unióról álmodott, hanem egy országban akarta biztosítani saját és családja hatalmát.

Miközben a szónok mondja a magáét, addig a tömegből kimagasló politikai potentátok ápolják a kapcsolataikat. Odamennek egy-egy szerencsés emberhez, hátbaveregetik, beszélgetnek vele. Bocsánat, elmondják neki a véleményüket, kérdezgetik és bizonygatják, hogy mennyire számítanak rá. A szerencsés kiválasztott pedig csak bólogat, helyesel, miközben a sok irigy – aki kimaradt a baráti hátbaveregetésekből – utálkozva bámulja.

Szeretem az ünnepeket, mert ilyenkor van időm elmélyülni, gondolkodni, emlékezni, beszélgetni és reménykedni abban, hogy majd egy állami megemlékezés a régmúlt máig ható építő gondolatait, hangulatát, tanítását üzeni nekem, amikor a közösségi lét ad, és nem elvesz belőlem.