Az Aszfalt Betyár olvadt aszfalton járt, és utálta, hogy nincs klíma az autójában, mert autója sincs. A sörösüvegben még lötyögött valami, ő meg a strand felé lötyögött. A déli Naptól remegett a levegő, meg emberünk lába is, mert pár órája még jócskán öntögetett a garatra felfelé. Aztán jött a Lány, a Kacagás, a Szöveg, a Hold, a Mell meg a Pad. Most csak az Ébredés maradt vele, a Lány sehol, a többiek meg a strandon.

Talán…

Utálta a hőséget. Az izzadtság, porral keveredve besározta arcát, fáradt volt, de boldog. Úgy érezte, lassan eléri az Üveghegyet. Szigeten, Kapolcson, Munkán (még nem, de hamarosan) túl minden olyan másnak tűnt. A Nap sem süt már annyira, pedig nagyon; a fények is tompábbak; az Ég sem türkiz már, csak kék. Hirtelen megfájdult a lába. Leült hát az árokszélre, belekortyolt a sörbe, hosszasan nézte az üveget, aztán egy hanyag mozdulattal a bokorba dobta. Hanyatt feküdt, kezét a tarkójára tette, és nézte a fák lombját a feje felett. Élt.

Közeledő autó zaja ölte meg. Felugrott, hüvelykujját égnek emelve, zárt ököllel hadonászott, de a kamionos nem állt meg neki. Emberünk lendületből utána köpött. Aztán indult tovább. A monoton gyaloglás emlékképeket villantott agyába: a hajnali Dunát, a szénapadláson szuszogó haverokat, poros pályaudvart, tomboló tömeget, a padot a melóhely mögött, paprikás krumplit, a táncot az esőben… Hirtelen kirázta a hideg.

Egyre gyorsabban lépegetett. Nem akarta, hogy vége legyen. Gyorsan, menni kell valahova. Mindegy hova, borhétre, koncertre, kiállításra, strandra, mindegy, csak menni, menni kell… Azt sem tudta hova, de rohanni kezdett. Futott az Idő, a Szürkeség, az Elmúlás elől, nem messze tőle, az erdőben, lehullt az első megsárgult levél…