Még a Völgy előtti írásomban említést tettem Erzsi néniről. Most, hogy vége a fesztiválnak, tartozom annyival Nektek, hogy egy rövid történettel bemutassam, milyen is Erzsi néni. Régi jóbarátommal első nap délutánján lementünk felállítani a sátrakat. Míg ő nekikezdett a munkának, én lementem egyeztetni az öreglánnyal.

- Csókolom Erzsi néni! Hogy tetszik lenni?
- Jó napot (depressziósék ilyen köszöntésre simán belekezdenének egy öngyilkossági kísérletbe). Sátrazni jöttek? (Nem bazd meg, fát vágni!)
- Igen Erzsi néni. Láttam, ott fenn van még néhány jó hely.
- Meglehet. Meddig maradnának?
- Végig, Erzsi néni. Végig.
- Az jó. Végre nem csak néhány napra. (Ez egy mosoly akart lenni?)
- Mennyi a szállás egy éjszakára Erzsi néni?
- Fel kell írnom a nevüket a füzetembe. Hétszáz. (Gondolom meleg víz még mindig sehol)
- Meleg víz nincs (Ezért a középkorban már rég elégettek volna!). Hányan jöttek?
- Most ketten. Holnap még jön egy barátunk a párjával és a kisgyerekükkel.
- Mondja a nevüket.
- Kiét?
- Mindenkiét – két név elhangzása után, megkérdezte: - Ez eddig egy sátor?
- Nem. Kettő – miután megmondtam a harmadik nevet, ismét rákérdezett: - Ez eddig két sátor?
- Nem, ez így már három – ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom, mert rám nézett. Egy kicsit kivárt, majd így szólt: - Ennek nem örülök. Nem leszünk jóban fiúk.

Ő Erzsi néni. Mi köze ennek Kapolcshoz? A programokhoz? A művészethez? A Völgyben összegyűlt emberekhez? Nem sok. De ha nincs a Művészetek Völgye, talán Erzsi néni sincsen.