2003. 07. 27. vasárnap
Kedves Naplóm, valószínű a józan paraszti eszünk hagyott cserben minket, amikor arra a kalandra vállalkoztunk, hogy ezen a szép nyári napon pereputtyostól nekivágjunk a Völgynek. Az ebéd utáni induláskor még bearanyozta a hangulatot az „Ááááá, úgy sincsenek most még annyian” mondat, ami egyébként az elmúlt 15 év tapasztalatait cáfolta/cáfolja meg.

De minden szempárban ott izzott már az a jól ismert „Völgyi feeling”. Vigántpetendnél már tudtuk. Tudtunk, hogy tévedtünk, de a beígért programokat teljesíteni kellett. A kocsisor soha nem látott méreteket öltve tekeredett a Völgy derekára, mint egy „falni” készülő anakonda. Ablakokat „tökig” letekerve, kulacsokat marokra fogva lábakat a kocsi különböző nyílásain kilógatva megkezdtük az araszolást Monostorapátiba. Közel két órás véres küzdelem, „anyázás”, és az ilyenkor tételmondatoknak számító „soha többet nem jövök ide” és „megölöm az összes hülye sznobot” elhangzása után, elértük a célobjektumot: Bergengócia szekérvárát, az Óvodakertben.

A 3000 Ft-os „vám” lecsengetése után, a szintén kígyókat idéző sorba álltunk be, hogy a család utánpótlás-válogatottja bebocsátást nyerjen a mesebirodalomba. Másfél órás „tűző-napos” várakozás után, természetesen pontosan előttünk Balambér tiszt közölte: „mára ennyi”. Ennek beadagolásánál könnyebb műveletnek ígérkezett egy jól előkészített szülői hiszti, mely a szereplők figyelmét a Szekérvár épségének megingani készülő biztonságára hívta fel. Hatás azonnali volt, röpke két óra múlva kinyíltak a várkapuk és felejthetetlen élményt csepegtettek a kiskorúakba, akik lovaggá ütve távoztak Balambér, Liszka, és a Varázsló csodabirodalmából. Monostorapáti életre szóló élményt azért nekünk, felnőtteknek is adott: Völgymunkás Józsit.

Józsi jó Völgymunkás lévén néminemű, feltehetőleg alkoholod itóka elfogyasztása után a verőfényes napsütésben ücsörögni készült egy rozzant széken, parkolóőri feladatköre teljes tudatában. Az út közepén mutatta meg nekünk rejtett képességit. Ültiben próbált meg szundítani egy picit, természetesen úgy, hogy azt lehetőleg senki se vegye észre. Azonban hamar megkezdte az ilyenkor szintén természetesnek számító ingamozgást, melyhez a fej mindenféle irányba történő (le)biccenése társult. A körülötte életre kelt „zajbrigádot” szemrés-felfeszítésre sem méltatta. A „Parkoló” rendje innentől kezdve szabad prédává vált. Bánt, hogy nem ált módomban ott megköszönni, ezt a rekeszizmokat megmozgató mutatványt! A hazafelé való vonszolódás sem tágította ki a család „türelmi zónáját”. Az úti, majd az otthoni káromkodások után békésen szundítottunk el annak mormolgatása közben, hogy „ez már nem embernek való”…

2003.07.28. hétfő
Kedves Naplóm, azért ma mégis. Fogtuk magunkat, és megpróbáltuk újra. Most Vigántpetend volt a kitűzött főhadiszállás. A Vajai házban a falubéliek tálalták „lim-lomjaikat”, melyeket néprajzos kollegám ott helyben „begyűjtött” volna. Égető érzés volt, amikor 10 évet még el nem érő családtagjaim azon kérdésére, hogy „Ez vajon mi lehet?” sem én, sem a Völgymunkás nem tudtunk válaszolni. Aztán a feszültséget a Tókerti Vásárréten vezettük le.

Itt csak hüledezni tudtunk a vásárfiának szánt remekeken. Ha ott helyben „hozzánk vágtak volna” egy szénabálát is megszégyenítő tízezres-köteget, zokszó és maradék nélkül el tudtam volna költeni. Érdekes érzés volt, amikor a sörsátorbéli ebéd után elmentünk sziesztázni a templomdombra – melyen a temető is található –, és a templomot gyűrűként körbe-fonó kavicsok közül unokaöcsém egy komplett lábszárcsonttal tért vissza.

Hát a kavicsgyűjtés örömei helyett villámgyorsan, a „Miért is jó a falubéli kék nyomós kúttal játszani?” kérdést kezdtem gyakorlati bemutatóval egybekötve tanítani… Aztán, sajnos vissza kellett térnem rövid időre a városba. De tudod, mindannak ellenére, hogy: sokan vannak, a pénzem „repülőútra” terelődik, és néha agyérgörcs gyötör, a Völgyben lenni jó… És ezt csak azt tudja igazán, aki egyszer akkor is letéved, amikor nem hétvége van. (és mondjuk Kapolcsnál is továbbterjed az esze…)

Voltaképpen csak ezt akartam neked leírni. Nemsokára jövök megint az élményekkel, most búcsúzom: