Odüsszeusz emberei ugyan megették életük napjait, amikor Héliosz napmarháit elhajtották és feljavították velük addigi sovány hajós-kosztjukat, de az istenség már akkor tudta: ez csak előképe az ő augusztushoz méltó megdicsőülésének.

A Trója vesztét kiügyeskedő hős társai mohóságukban az év napjainak megfelelő lábasjószágok elveszejtéséért kapták büntetésül, hogy Héliosz visszatartotta életük további napjait és főként a hazatérés napját. De az ég leghatalmasabb halhatatlanja felderült, amikor szigetén, Rhodoszon az ottaniak egy őt ábrázoló kolosszust emeltek tiszteletére egy segítségével elhárított sziget elleni ostrom után. Akkor Rhodoszon Kr. e. 290 és 225 között mindenki látta Hélioszt, amint a lelkiismeret és a jövő uraként napnyugaton kiszáll pompás, aranyos négyesfogatából és egy csak az ahhoz fogható – Hephaisztosz által remekelt – aranyserlegben ereszkedik Okeánosz egyre sötétebb vizére.

Álomba merült amíg a homály hízott és lassan fogyatkozni kezdett. Nézték a Rhodosziak, amint keltegeti a kis Éosz, a hajnal istennője, mert a keleten felszerszámozott fogat már alig várja, hogy hajtójának fénye beragyogja hátukat, farkukat, sörényüket.

Héliosz, napisten felébredtének is tanúi voltak a szigetlakók. Tekintete beragyogja a vidéket, melynek visszfényében aranysisakján megkergül a ragyogás. Az égtájak paripái vágtába kezdenek, felbukkan a reggeli égen Héliosz, rabul ejti, aki csak látja: gyönyörűséges, erőtől feszülő és boldog. A fogat robogásának kezdetén rajongó fiatal fiúcskák szaladnak előttük, hogy hamarosan a mélybe ugorjanak.

Velük, a csillagokkal száll alá Szeléné ezüstszekere.