Képzeljétek, átadták a Veszprém várost Kádártával összekötő útszakaszt! Múlt hét péntekjén. Három ember. A kádártaiak meg a földhöz verik seggüket. Vagy nem.

Sanyi, aki minden nap délelőttjén a kocsmában ücsörgött két fröccs között, gondterheltnek látszott hugyozás közben. Gondolkodott. Azon, hogy mit csinálnak azok ott odakinn. Visszament, leült a székére és megkérdezte a csapost, akit a legjobb barátjának tartott, mivel nem voltak barátai, szóval megkérdezte, hátha ő tudja:
- Béla!
- Nem kapsz többet.
- Béla!
- Sanyi! Megmondtam, nincs több.
- De, Béla!
- Sanyiii!
- Bélaaa!
- Sanyi!
- Béla!
- Jó, kapsz egy utolsót, egy feltétellel.
- Vállalom.
- Megittad, utána kimész megnézni az útátadást. Azt visszajössz és elmondod mi volt.
- Útátadás?
- Az.
- Útátadás - Sanyi miután megemésztette a hallottakat és a megivott fröccsöket, indulásként fordult egyet a székről, mikor is észrevette: - Hogy a spanyol inkvizíció gyakorolt volna hatást rá a gyerekkorában! Melyik sudribunkó törölte le a teke-pontjaimat arról a tanárt nem látott tábláról?!
- Én - Sanyi egy férfit látott a kocsma ajtajában. Egy volt azok közül, akik átadták egymásnak az utat -, szeretnék ideköltözni, és mivel én is régóta tekézem, megkértem a kocsmáros urat, kezdődjön elölről a verseny, megadva nekem is az esélyt.
Sanyi kérdőn ránézett a kocsmárosra, de az csak ennyit mondott: - Mindenkinek meg kell adni az esélyt. - Sanyi pedig elindult hazafelé, ahol még emlékeznek az ő 327 pontjára. Azért az ajtóból még visszanézett és kérdezett: - És ez már biztos?