Még javában tart a vakáció, senki nem gondol a szeptemberre, az iskolára. Így július közepén a táborozás „szezonja” van, aki teheti nyaral, pihen esetleg táborozni megy. Esetleg.A táborozásról mindig a bulik, a csínytevések, a nagy túrázások jutnak eszembe. Általános iskolában szinte minden évben „beutaltak” szüleim, így a nyárból egy-két hetet „pajtársaimmal” és tanáraimmal töltöttem. Persze minden évben máshova mentünk, mindegy volt, hogy vonattal, vagy busszal, a lényeg az volt, hogy HURRÁ MEGYÜNK!!!! És még a felsőbb évesek is velünk (kis dedósokkal) jöttek. Mázsás batyuinkat vigyorogva, csillogó szemekkel rángattuk hegyre fel és völgybe le. A szállás elfoglalása után már nem gondoltunk az utazás gyötrelmeire, csak arra, hogy indulhat a buli!

Egyik táborban sem volt tv, videó vagy dvd, nem tudtunk internetezni sem, mégis egy percet sem unatkoztunk. Fiúk-lányok együtt nyomtuk a focit, a számháborút, a kidobót, nagyokat túráztunk, eszünkbe se jutott, hogy haza kéne menni. Még a pocsék menzát is benyomtuk, nem sírtunk „anya főztje” után. (Inkább borsót nyomtunk kipottyant tejfogunk helyére és a nevetéstől még a levest is kilötyköltük.) Minden este tábortűz köré ültünk és kísértetes-szörnyes sztorikkal riogattuk egymást. Persze sokáig fenn voltunk, reggelre összefogkrémeztünk minden kilincset majd újabb és újabb csínytevéseket eszeltünk ki, ezzel kergetve tanárainkat az őrület határáig.

A tábor végén senki nem akart hazamenni. Szomorkás hangulatban csomagoltuk be ruháinkat és az események sorát, melyet odahaza órákig meséltünk.

Mostanában nem járok táborozni, igaz pajtársaim sincsenek. Maradtak a fényképek, a vicces sztorik, emlékek.

A mai iskolások nem nagyon érthetik, mi lehet abban jó, hogy egy csomó gyerek számokkal a homlokán az erdőben rohangál és keresi a másikat. Ők már egy másik (audio-vizuális, internetes) világban nőttek fel. De a táborok sem olyanok, mint régen, nem minden szülő tudja megfizetni. És ami a legnagyobb baj: a tizenévesek közül sokan munkával és nem táborozással töltik a vakációt.