Nos, kedves barátaim, számtalan cikk fog megjelenni a IV. Utcazene fesztiválról. Méltatni fogják e nemes eseményt, Murak nevét tiszavirág-életű aranyba öntik, a városlakókat dicsérni fogják az aktív részvételért. Én viszont egy főleg kecskeméti illetőségű zenekart szeretnék méltatni a “IV. Utcazene örömködés” berkein belül, hiszen az idei fesztivál nálam velük kezdődött és velük is ért végett. Megtaláltuk egymást :o)), és egy cikket megérdemelnek, ha már 4 estén át szórakoztattak.

Véletlenül keveredtem szerdán az Óváros térre, ahol akkor már javában “nyomták” Butykosék. Ahogy magukat kvalifikálták a fesztiválra: “a legjobb autentikus lagzibanda”. Nem vagyok híve a “dáridós” – no, ez is egy jelzővé avanzsálódott – mulatós slágereknek, de “Butykoséknak” sikerült belevegyíteni ezeket az általuk játszott repertoárba úgy, hogy nem tört ketté “sznobizmusom”. Sőt… nagyon hamar kitört rajtam az a lakodalmas jókedv, amibe már a “Dallas”, a “Nagy Ho-ho-horgász”, vagy akár a “Nyolc óra munka” is beletartozott. Zenei palettájuk széles mivoltát támasztja az is alá, hogy a népzene, a blues, az operett, a “taknyos-átköltések” mind ott mocorogtak a nagybőgő-harmonika-hegedű-gitár által megteremtett világ horizontján.

Az Óvásos térre lakodalom költözött. Ropták néptáncosaink, nyugdíjasaink, csemetéink, hippiink, énekelt boldog-boldogtalan hétfőtől szombatig. Humoros, alpárisággal oldották meg a “technikai szüneteket”, szombaton már több volt az alpáriság, mint a zene. De mentségükre szolgáljon ők minden este felálltak a “kisszínpadra” majd a “morajtórium” – éjfél – után erősítés nélkül a kövön zenéltek. (Napközben a Kossuth utcán szórakoztatták magukat és persze minket.) Elhiszem, hogy a hétvégére energia szintjük elérte a nullponti helyzetet.

Személyes ismeretség sajnos nem született meg köztünk, szombaton ugyanis egy röpke “lakodalmas” alatt eleredő eső szétmosta a tömeget éppúgy, mint a megismerkedés lehetőségét. Sebaj, majd jövőre bepótoljuk…

Sokan vitázhatnak velem, hogy az általam a “Legjobbnak” kikiáltott banda nem is volt a legjobb. Tudom, hogy nem szolgáltattak akkora zenei csemegét, mint mondjuk Tátraiék, vagy a kis Dés triója. Tudom, hogy néha fárasztóak voltak és néha fáradtak voltunk, de ezeken a tompuló júliusi estéken nekem és a szombatra kialakuló “törzs-keménymagnak” rájuk volt szükségünk…