Sokat gondolkodtam mit lehetne írni az első estéről, amit „Az Eseményen” töltöttem. Felesleges olyan közhelyeket leírnom, amikkel nap mint nap szembevágják az embert, miszerint: „Végre Veszprémben megmozdul mindenki”, „Esténként úgy néz ki a város, ahogy köll”… Tökéletesen egyetértek minden hasonló húron pendülő gondolattal.

Mert idióta az, aki nem látja be, hogy ez a negyedszerre megrendezett fesztivál igenis kell a városnak.

Szeretem, amikor úgy néz ki Veszprém, mint egy jól megterített asztal. Jelen esetben hét terítékkel. Mindenki oda ülhet, ahová akar, ahol a legtöbb a rég látott cimbora, és ahol a legtöbbet „mérik”.

Szeretem, amikor méterről méterre más – zenei – „atmoszféra” zsibong, a hozzá dukáló kellékekkel egyetemben.

Szeretem, amikor jól megszervezett eseménnyel találkozom, amikor ügyelnek arra, hogy mit is löknek a kiéhezett kultúrnép pofája elé. Amikor nem betömni akarják azt, hanem etetni.

Szeretem, amikor napközben virtuális dulakodás alakul ki a „Ki-mikor-hol” kérdéscsoport körül.

Még nem történtek félévekre szavatolt élmények – hiszen az első este amolyan „bevezető próbálkozás” volt –, nem tudok villogni, humorkodni még semmivel. De tuti, hogy kevés ellenállásba fog ütközni a jóhangulat, az örömködés, elvégre ezután 365 napig vegetálhatunk megint.

Jó érzés az is, hogy a bukásnak esélye sincs, nem úgy, mint más rendezvényeknek Veszprémben (mert bizony vannak ilyenek szép számmal, csak hát nem illik róluk beszélni). Itt megmozdulunk, ottvagyunk, élvezzük. Nem azért, mert nincs más, hanem azért, mert jó.

Éppen ezért, ezzel a szösszenettel arra buzdítom kedves „uccazenész” kollegáimat, hogy tartsanak ki, élvezzék minden percét, és írják meg itteni élményeiket, sztorijaikat!! A tamáskodóknak pedig azt üzenem: Tessék befáradni, megtekinteni. Aztán ha nem „teccik”, haza lehet menni.

Ui: a legjobb sztorik és élménybeszámolók között ajándékot sorsolok ki, tehát klaviaTúrára fel!