Oka van, hogy a nagy felnőtté avató rítus, a Szent Iván éje után visz bennünket időnk őrzője, a Nap a Rák csillagképbe. Ő visz ugyan, de azért, hogy most egy darabig a Hold ragyogjon be mindent.

A Hold amúgy nőprincipium, de itt a Rákban leginkább az anyáé. Egykoron számos helyen – a Rák helyett – a pelikánnal jelölték az év ezen időszakát. A pelikán-tojóval, amely saját szívével, önnön vérével neveli fészekaljnyi fiókáját.

Az ég e pontjáról tudták a jó babiloniak: itt az a pont, ahol a lelkek alászállnak testet ölteni, magyarán megszületni.

Ebben a csillagjegyben találjuk, igaz jól elrejtve a két halovány csillagot, köztük azzal a még homálybaveszőbb köddel.
Ott a jegy közepén poroszkál az északi és déli szamár – a két csillag –, viszik, viszik a fura fadobozt – ez a köd –, amit hol kaptárnak, hol jászolnak neveznek.

Kaptár – jászol – bölcső.

Jönnek a küldött, ösztönükre hagyott igások, köztük zötykölődik az áldás, a jövevény. Itt még méhfiak neveldéje mézzel telve; ott a nyomorba születő Emmánuel, amott meg az áldott állapotra következő nyughely a csecsemőknek.
Üzen az ég: hozza és viszi az áldozathozót, jön és megy az áldozatot megkapni érdemesített.

Ni, szamarak a Holdban.