Úgy tűnik, nem érkezett el még az ideje az igazi frontáttörésnek a Balatonnál. Eladók és vásárlók egyaránt a kivárásos technikát alkalmazzák, miközben lecsapásra készen várják a nagy lehetőséget. Csakhogy pillanatnyilag senki sem tudja, mi az, illetve lesz-e egyáltalán.

Elég végigtekinteni az elmúlt évtizedek (és ez messze a rendszerváltás előtti időkig nyúlik) szinte folyamatos jogszabály-változásain, a beépítésre vonatkozó előírásokon, könnyen látható az a (jó)szándék, mely a tavat, a partot, a közelebbi és a távolabbi területeket (zártkerteket) érinti, védi. Ám mindig akadtak kiskapuk (keményebben fogalmazva: a kiskapukat definiáló, jogérzékkel megáldott emberek), így aztán mindenki megelégedésére szolgáló korszak nem nagyon volt a Balatonnál. Érdekes helyzet teremtődött az ötvenes években Balatonfüreden, ahol a város tüdejének számító Kiserdőt fel akarták parcellázni, hogy a jövőt idejében megsejtő elvtársak építkezni tudjanak. Füred akkori főkertésze, Máthé János valóságos párbaj-sorozatot vívott magas és még magasabb szinteken, hogy az érték fennmaradhasson. Sikerét a ma is látható széles zöldövezet igazolja.

A harmincas években a déli parti vasút megépültével kezdődött a parti ingatlanok kialakításának első hulláma. Siófokon és környékén a vasúttal járó partszabályozással ingatlansorok alakultak ki. Ma már szinte teljesen mindegy, melyik került magán- vagy pártkézbe. A higgadtan fogalmazók elmondják: ezek csaknem mindegyike – az akkori szabályzókat figyelembe véve – teljesen legális volt, így aztán Don Quijote-i szélmalomharcba kezd az, aki utólag próbál(na) rendet, de főleg igazságot teremteni. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől számítható egy másik hullám, mely inkább az északi parton jelentkezett látványosan: eltűntek a parti nádasok, sportpályák épültek. Balatonalmádiban például felhúzták a lottótelepet, létesült kemping és kikötő is.

A normalizálódó helyzetben egyre inkább az látszott, hogy beszűkülnek a lehetőségek: következésképp fölszöktek az árak. Cinikusabb megfogalmazásban: elébe mentek az időnek. Nem kis sikerrel, mert a nyolcvanas-kilencvenes esztendőkben a kereslet meghaladta a kínálatot, s elsősorban a jó pénzű fővárosiak (kereskedők, vállalkozók) vettek csinos telkeket, házakat.

Az ingatlanpiac területén egy gyorsuló tendencia is megfigyelhető: egyre többen fordítanak hátat a nagyobb városoknak, s keresnek közvetlen közelükben a kisebb településeken olcsóbb ingatlant. Emögött nemcsak a többletbevétel lehetősége rejlik, hanem a nyugodtabb környezeté is. Üzletszerűen elsősorban azok csinálják, akik viszonylag olcsón tudnak építeni (építtetni), s a pénz megforgatásával jelentős haszonhoz tudnak jutni. Viszonylag későn ébredtek ugyan az ún. háttértelepülések, de ennek oka lehet a sokáig hanyagolt infrastruktúra is. A szinte berobbanó telefon, ivóvíz, csatorna, gáz stb. rövid idő alatt népszerűvé tette a kistelepüléseket. Ezek mindegyikéről percek alatt elérhető a Balaton, s cserébe nyugalom, tiszta levegő, nagyobb közbiztonság adatik. Az árak ugyan alacsonyabbak, de ez ma már nem domináns. A vásárlói kör is igen széles. A Veszprém megyei Vászoly elsősorban a hazai művészek paradicsoma, míg pár kilométerrel északabbra és délebbre – Dörgicsén, Szőlősön és Pécselyen hollandok, németek szereztek többnyire lepusztult falusi házakat, melyeket aztán újjá varázsoltak. Ilyen például a fotónkon is látható Barbara Dyrschka berlini újságíróé, aki Csopakon talált újabb otthonra. Egészen más kategória a kisebb-nagyobb kúriák megvásárlása. Hozzáértők szerint kül- és belföldiek egyaránt a vevőkör tagjai, ahol a pénz másodlagos szerepet tölt be. Ezeknek a berendezése is vagyont ér, s az idegen nem mindig szívesen látott vendég.

A Balaton környékén számos ingatlanközvetítő iroda működik. Többen szövetkeztek is annak reményében, hogy a nagyobb, szélesebb kínálat vonzóbb az érdeklődők szemében. Internetes honlapokon fényképes hirdetéseket tesznek közzé, több kiadványt jelentetnek meg, ajánlataik a helyi és az országos médiában is ott van. Az ilyenek döntő többségére a hitelesség a jellemző. Nem árulnak zsákbamacskát, nem ámítják az esetleg több száz vagy ezer kilométerről számítógép segédletével érdeklődőt. Teszik mindezt a tisztességes haszon reményében. Ügynökeik készséggel és pontosan mérnek fel és becsülnek árat, értéket. Persze ez cseppet sem zárja ki az egyéni hirdetők tisztességét, csakhogy ők hátrányban vannak, hiszen megjelenési lehetőségeik korlátozottak. Volt olyan, aki 15 éven keresztül árulta makacsul vidéki házát, ám az állagmegóvásra nem tudott kellő összeget fordítani, s a végén kénytelen volt beérni az eredeti összeg töredékével.

Egyedül az árgus szemekkel figyelő ingatlan-héjáknak kedvez(het) a szerencse. Ezeknek a megfigyelői szinte azonnal tudják, mikor, hol, kinek, és mekkora értékű ingatlanját árverezik. Igaz, ehhez nem kell semmiféle törvénytelenséget elkövetniök, mert minden polgármesteri hivatalban ott van kifüggesztve az éppen aktuális lista. Sokkal inkább érdekes a megszerzés mikéntje. Beszélnek – s nem egy! – mélyen érték alatti adásvételről, mely a nyilvánosan meghirdetett árverés ellenére is potenciális vásárló nélkül maradt. A bátrabbak meg-megkockáztatnak egy-egy végrehajtót, ügyvédet „körülírni”, ám nevet senki sem mond. Az azonban kétségtelen, hogy a szorult helyzetbe került ingatlantulajdonosok tudnának mit mesélni, ha nem nyomná vállukat a megmaradó teher. Egészen más irányból lehetne megközelíteni az átírások szabályosságát. Ez azonban már más világba vezet, ami nem a cikkünk témája.

Érdekes néhány (csak néhány?) külföldi ingatlantulajdonos viselkedése: a vételre és a felújításra fordított pénzt úgy kívánják rövid időn belül megtérültté tenni, hogy kiadják honfitársaiknak. Akik azonban mindenki előtt „rokonok” maradnak egészen távoztukig. Ezzel pedig sikeresen megelőzik a kúrtaksa után kopogtató hivatalnok érdeklődését, jelentősen megkárosítva az önkormányzatok idegenforgalmi adó bevételét. Sok helyen már felfigyeltek rájuk, csakhogy gyakorlatilag tehetetlenek. A bevétel pedig kiúszik az országból…

Összegzésül megállapítható: a Balatonnál jelenleg igen jelentős a kínálat. Ráadásul nagy a szórás. A háttértelepüléseken már hat-tízmillió körül lehet találni akár kisebb felújításra szoruló házat, nyaralót, újat azonban már csak borsosabb árért. Felső határ nem nagyon létezik, mert a nem ritka 200 milliós ingatlant is „überelik”. Az árakkal különben is óvatosan kell bánni, mert sokszor csak a két fél tud róla pontosan, ami nem véletlen, mert lehet spórolni az illetékbélyegen is… A Balaton azonban a legpesszimistább vélemények ellenére sem fogja elveszíteni varázsát sem a bel-, sem a külföldi vásárlók előtt. Amíg együtt lesz a tiszta víz, a jó levegő, a jelentősen megjavult közbiztonság, az átlagosnál jobb infrastruktúra, biztosan vonzó marad.